Mindenkinek vannak félelmei. Ha azt mondom, hogy nekem a fogorvos, akkor talán nem is mondok újat. Egyszerűen amikor megtudtam, hogy fogorvoshoz is mennem kell a kiskönyvbe történő pecsét miatt, esküszöm jobban beparáztam, mint amikor belegondolok mi vár rám a szülőszobán. Hirtelen jobban féltem tőle. Nyilván ennek is oka van... hisz rég látta már fogorvos a fogaim és néhány éve vannak "kellemetlen" pillanataim ami a fogfájást illeti és tudtam azt is, hogy az egyik fogam húzásra vár.

Aztán persze ezt tetőzte, hogy mint köztudott egy terhesség alatt sajnos a nők óriási %-ának a fogai mennek tropára elsőre.

Szóval történt, hogy a férjem kísértem el egy nagyon kedves régi barátomhoz fogászatra bízva a reményben, hogy kapok egy pecsétet a kiskönyvembe. Nem kell megvizsgálni, nem kell hozzám nyúlnia, csak egy aláírás kell - gondoltam én és teljesen meg is voltam győződve róla, hogy nincs mitől tartanom, csak nem esik nekem így hányósan-terhesen... ugyebár...

Azt mondta muszáj megvizsgálnia, ő anélkül nem pecsétel. Megbeszéltük, hogy csak megvizsgál oké? Oké!

Fel is állította gyorsan a diagnózist, hátra dőlt a székében és most megpróbálom felidézni, hogy éltem meg a mondatait: "Nos.... blablabla..blablabla... viszont, a bölcsesség fogad ki kell húzni, enélkül nem engedhetlek innen el..." MIIIII??? MOSTTT??? NEEEEEEEEEEEEEEEE!

"Most túl leszünk rajta gyorsan... blablablablablabla...ha a terhesség alatt ez bedurran, akkor egy ilyen belső gyulladás koraszüléshez is vezethet....blablablablablabla." És ez volt az a mondata amitől észhez tértem és megállapítottam, hogy itt tényleg nincs mese. Nálam ez óriási rizikófaktor egyébként is, nem kockáztathatok! Tehát mindent a 3 pocaklakómért, essünk neki!

És most, 3 nappal később, hogy túl vagyok rajta, mondanom sem kell, hogy ez lelkileg sokkal nagyobb megkönnyebbülés, mint fizikailag. Az állandó lelkiismeret ami gyötört a fogaim miatt, a félelem mióta tudom, hogy terhes vagyok, hogy vajon mi lesz velük, kibírják-e így is... Ezt a terhet letettem és bár a kg-k száma növekszik a hasammal együtt mégis úgy érzem, hogy legalább 50 kg-al lettem kevesebb ezzel a hirtelen jött akcióval!!!:))

Egyébként a foghúzásról annyit, hogy olyan vér profin csinálta és annyira figyelt rám és annyira ügyes volt, hogy bár hihetetlen, de tényleg SEMMIT nem éreztem, nem volt fájdalmam. Jobban fájt utána a helye amikor kiment az érzéstelenítő hatása, mint maga az a néhány perc amíg kikapta:)) És mivel tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, így tudom, hogy minden pontosan azért alakult így, mert ennek itt volt az ideje. Minden stimmelt: jó kezekben voltam, nem számítottam rá, nem volt időm görcsölni és félni, beledobtak a mélyvízbe, a gyerekek is jól elvoltak anélkül, hogy csesztették volna a gyomrom, a közérzetem is teljesen rendben volt és a terhességi időben is tökéletes időpontban voltunk ott.

Drága Aprajafalva (ahogy apátok hív titeket:))) )! Holnapra készüljetek, reggel megyünk a naaaggy ultrahangra és remélem, hogy minél tovább nézegethetlek titeket a monitoron keresztül:)))

Köszönöm drága pocaklakók, hogy 13 hete ma reggel megtörtént amire már nagyon szükségem volt!!!

Apukátok parfümjétől (amit egyébként 13 héttel ezelőttig imádtam) ma reggel nem fordult a gyomrom!!! Sőt!!! Majdnem azt a hatást érte el, amit bármikor amikor beleszagolok utána a levegőbe!!!!

És régóta megtörtént egy másik csoda is! Tegnap mikrózott (másnapos) kaját tudtam enni fintor nélkül!!! Nem a hűtőszagot éreztem rajta, hanem egyszerűen jól esett az én drága anyukám által csomagolt paprikás krumpli!

Sőt!! Ma már a sampon szagát is elviseltük! Na azért az még annyira nem volt kellemes, de ez hihhhettetlen mérföldkő!

Imádlak titeket, remélem így haladunk tovább!!:)))

Jaaa és majd elfelejtettem! Tegnap nyilvánosságra hoztuk, hogy nagy család lettünk. El sem tudjátok képzelni mennyien gratuláltak és osztoztak az örömünkben! Illetve lehet eltudjátok, mert hát nekem annyira jól estek ezek a szavak olyan emberektől akikkel évek óta nem beszéltem, hogy alig bírtam elaludni. Ezt gondolom éreztétek...:))))

Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor az elmúlt 1-2 hétben kicsit megviselt a tudat, hogy keringek a TB rendszer körül, mint gólya .... a levegőben, és csak próbálom megközelíteni innen-onnan, de nem megy, mindenhol falak. Ez a bizonytalanság, hogy mi lesz most velünk, fogok-e találni még egy ilyen kedves orvost, egyáltalán el fogja tudni nekem intézni valaki, hogy bekerüljek egy olyan kórházba ahol van kifejezetten PIC osztály (2 db opció lehetséges nem mellesleg), szóval néhány álmatlan éjszakámba telt, de az élet hozta és dobta a következő lapot és ma már reggel fél9-kor jelenésem is volt az új orvosunknál.

Nagyon kedvesen fogadott, szimpi, bírja a rá zúdított kérdéseim záporát, tisztáztuk ki-mi-merre-hány méter, felkészített lelkileg mindenre amire lehet és a végén megállapítottuk, hogy ezt csak pozitív hozzáállással lehet végig csinálni, így nálam nem lesz semmi gond:)))) És azt mondta, hogy nekem itt a helyem, nem enged el - és talán ez volt az egész beszélgetésből az egyetlen mondat amire most mérhetetlen nagy szükségem volt. Végre orvosi biztonságban érezhetem magunkat, van egy ember akire bármikor számíthatok és tudom, hogy szakmailag is pont ott van, ahol lennie kell, hogy ránk tudjon vigyázni.

Szóval túl is vagyunk a kötelező laboron, jövőhéten találkozunk 2-szer is és haladunk tovább.

Amúgy nagyon élvezem, hogy a sok kismama között már én is kiereszthetem a pocakom és ez a föld egyetlen helye ahol nem elutasítóan néznek rám, hanem mindenki örömmel és mosolyogva méri végig a pocakok nagyságát:)))) és valahogy van a kismamák között egy ilyen kimondatlan kedves összetartás, segítőkészség, egy olyan légkör, amibe esküszöm tök jó lenni!!!! Na hát a kedvenc beszélgetéseimről nem is beszélve:

"Szia, te hány hetes vagy???" - "Szia, 12. De 3-as ikrekkel". És itt nagyjából megfagy a levegő, kell legalább 5 mp mire észhez tér mindenki:))))) Élvezem, na:)) Olyan büszke vagyok erre a helyzetre. Hogy végig csináltuk, minden elénk rakott akadályt letapostunk és voala'! Valóra váltottuk a közös álmunk!:) Sőt, túl is teljesítettük 1 fővel:))))

Sokat gondolkodom azon, hogy hozzam-e nyilvánosságra ezt a blogot, hisz ezzel egy elég nagy támadási felületet pakolok magamra, viszont annyi hasonló cipőben járó nőt ismerek, hogy ha csak 1 elolvassa belőlük és tudok neki egy aprócska reményt adni, akkor már azt mondom, hogy megérte. Hinni kell az álmainkban és mindent megtenni azért, hogy elérjük őket. Akkor is, ha fáj, ha reménytelen, ha tényleg darabokra törsz. És van az a mondás, hogy "ott vagy a legerősebb, ahol eltörtél". 3,5 évig 28 naponta törtem darabokra, elég sok ragasztás van rajtam, volt mit gyógyítani személyiségfejlesztésen:) És van is még mit, hisz az álmaim még közel se fogytak el. Csak már nem 2 ember közös jövőjéről szólnak, hanem 5-ről! Atyaúristen!:)

Drága Pocaklakóim!

Múlt héten voltatok 11 hetesek és az UH-n életembe először láttalak titeket! Nem mint 1 vagyis 3 pont a monitoron, hanem ahogy kalimpáltatok a kezeitekkel és lábaitokkal. Ott bőgtem örömömben, ez valami hihetetlen érzés. Tudni, látni, hogy már ekkorák vagytok, hogy kivehető a kezeitek-lábaitok.... Leírni sem tudom. De apukátok tett róla, hogy megörökítsük, így minden nap visszanézem videón ahogy mocorogtok:)) Illetve a mocorgás enyhe kifejezés, az össze-vissza kalimpálás talán jobban passzol rátok:)))

Ezen a héten pedig hivatalosan is 12 hetet töltöttétek és 3 nap és jöhet a 13:)). Elértük az első vízválasztót és eljött a nagy genetikai vizsgálat ideje is. Bár tudom, hogy minden okés, de azért izgalmas:)

Ellenben a tegnap érkezett hideg front és a ma éjszakai eső teljesen padóra küldött. Gondolom titeket is, mert elképzelni nem tudom, hogy annyira jól éreztétek magatokat miközben majd szétrobbant a hasam, szétszakadt a fejem és konkrétan legalább 5-ször olyan sírásos hisztirohamot kaptam, hogy huh. Azt éreztem, mintha minden érzés amit 12 hete érzek, az összeadódott volna és hirtelen rámzúdulva padlóra küldött. Természetesen megint jöttek a szagok, a kaja undor, a fülledt-párás levegő, a gyengeség és persze a legerősebb versenyszámom: 1 perc alatt megszabadulni a bevitt tápláléktól. Ha olimpiai "sport" lenne, most növelhetném az aranyérmek számát.

Ezen a héten orvost váltunk. Sajnos a jelenlegi nem vállal tovább, hiszen nincs a kórház felkészülve ilyen helyzetekre. Megígérte a doktor úr, hogy segít nekünk és megkeresi azt az orvost, akinek a kezei között biztonságban végig tudjuk csinálni ezt a hátralévő "néhány" hetet:) Rábízom magam az életre, úgyis arra fog sodorni amerre dolgunk van!

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem ez a most leszakadt eső és a hideg levegő valami olyan mértékű megváltás, mint amikor államvizsgán kijössz a teremből és tudod, hogy vége, nincs tovább, megcsináltad. Remélem ilyen kis őszi idő marad, mert ezt nagyon szeretjük...:))

A hétköznapjaink nagyjából az alábbiakkal telnek ha részletezni szeretném:

Reggeli ébredés után legalább fél óra fekve pihenés (ellenkező esetben brutális hasogató-dübörgő-fejszaggató fejfájás jelentkezik) - kivétel, ha rohanni kell: a) hányni, b) pisilni... Vagy mindent egybe egy jó kis fejfeszítéssel.. MÁMORÍÍTTTÓÓÓ:)

Szóval túl vagyunk a reggeli ébredésen, pihenésen, jöhet valami reggeli. Vagy mégse? Nem jó a: már hűtőben tárolt, nem friss, megbontott, hűtőszagú, tojásszagú, tejszagú, vajszagú, felvágottszagú, joghurtszagú, zöldséges, gyümölcsös, frissen készített reggeli, de folytatom: nem jó az egészséges, nem jó az egészségtelen. Egyik pillanatban azt hiszem, hogy hú de jó lesz nekem a rántotta, de mire elkészül és beleszagolok BLEEEEEE. Nemrég bevált a reggeli friss kakaós csiga szigorúan frissen bontott jéghideg tejjel. Ez pont addig a 2 alkalomig tartott amíg ki nem hánytam. Fantasztikus, ennyit a reggeliről.

Következő napirendi pontom a pihenés. Lefekszek az ágyba és ha tudtam valamit enni, akkor küzdök magammal és azzal, hogy csak annyi kaja maradjon már bent amennyiből ez a 3 poronty kiszívja magának ami kell és kicsit nem az én testem amortizálja. Ha pedig nem jön össze, akkor kb. a gyengeség miatt fekszek. No problémo.

Aztán arra kelek, hogy már délután 1 óra. Ajaj, megint kell fél óra pihi, hisz ismét szundítottam vagy 2 órát minimum.

Közben jeleznek bentről, hogy kellene valami kaja, hisz mindenki éhes. Király. Jöhet az újabb harc. Már a gondolattól is forog a gyomrom, hogy ki kell mennem a konyhába ahol minden konyha szagú, ki kell nyitnom a hűtőt ahol minden hűtőszagú, vagy rendelnem kellene valamit valahonnan frissen, hogy mindenkinek egyszerűbb legyen, de az a kaja meg túl étteremszagú. Sebaj, rendelek mindenből kicsit: kicsi leves, kicsi ez, kicsi az, kicsi desszert és 1 óráig ácsingózok, mikor jön már?? Már a liftben érzem, hogy AJAJ, VALAMI NEM JÓ A SZAGÁN, de még mindig küzdök hősiesen, becsukom a szemem és a Bahama szigetekre képzelem magam, hogy eltereljem a gondolataim arról, hogy mindjárt idehányok tőle.

KELL valami kaját bevinnem, tehát kibontom a rendelt, meleg, "friss" (legalábbis ebben a hitben éltetem az agyam) kaját. Két verzió áll fenn: 1) Beleszagolok és otthagyom 2) Beleszagolok, legyömöszölöm a felét.

-Megjegyzés: az uram imád így munkából hazajönni, hisz teli a hűtő kajával -

Tételezzük fel, hogy lement. EZAZ! Király vagyok. De nagyon elfáradtam ebbe az egészbe, muszáj aludnom rá egyet. Igen ám, de ülve, hisz fekvő pozícióban fordul is a gyomrom.

Huh, már 4 óra, megint átaludtam néhány percet az életemből...

Vacsi? Viccelsz... Most vacsi helyett inkább a wc felett töltöm az időt és hihetetlen tanulmányként állapítom meg, hogy a kaja pont abban az állapotában tud távozni órákkal később is a szervezetemből, mint amikor megettem. Fantasztikus!

Végig nézem az esti sorozatokat, idejét nem tudom mikor tudtam egyszerre képben lenni a Barátok Közt, Jóban Rosszban, Éjjel Nappal Budapest, Édes Élet epizódjaival úgy, hogy soha semmit nem hagyok ki. Full nyugdíjas.

Összegezve az állapotom: ramaty.

Minden nap hálát adok az égnek, hogy van mellettem egy olyan ember aki lesi az összes kívánságom, óhajom, sóhajom, elviseli a (nem gyenge) hisztijeim - kiemelten azokat, amikor már saját magamat megpofoznám és kidobnám az emeletről -, érezteti velem, hogy rosszul gondolom, hogy a már növekvő hasam a nem éppen a legaranyosabb dolog és hogy én így is milyen tökéletes vagyok.

A gyerkőcök amúgy teljesen jól elvannak, a 9. hetes UH alapján az orvos szavaival élve:" mind a háromnak tökéletes szívműködése és alaka van"... Nem csoda, hisz a miénk!!!:)))

Méretüket tekintve 2 hét alatt több, mint duplája lettek: 24-20-19 mm. Naaaggyon alakulunk. Amikor arra gondolok amit láttam a monitoron, akkor mindig rájövök, hogy mindent megér, minden szenvedést kibírok értük. És még a végén a WC kagyló szemből is a haverom lesz... csak optimistán!!!:))))

Minden 3,5 évvel ezelőtt kezdődött... 27 évesen -az akkor még csak barátommal - elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Mire várjunk? Megtaláltam azt az embert akivel az egész életemet le szeretném élni, ő is szeretné és én is...:)

Első lépés: gyógyszer kuka! Jaj, emlékszem még, hogy mennyire lelkesen vigyáztunk, hisz a köztudatban várni "kell" 3-6 hónapot, hogy kiürüljön, ellenkező esetben ajjjajjj.... És akkor még nem is sejtettük, hogy ez mennyire nem így működik. Teljesen abban a hitben éltem, hogy legkésőbb fél éven belül boldog családi élet fogja kezdetét venni és óriási pocakommal, boldogan, kiegyensúlyozottan, meleg vacsorával otthon várjuk a munkából hazatért uramat.

Eltelt az első év... A tények: elfogyasztottam legalább 100 db terhességi tesztet, hisz ha már csak 1 órával később jött meg, már bíztam benne, hogy eljött az idő. Kívülről betéve tudtam az összes forgalmazó összes használati utasítását, hiszen kemény perceket kellett várnom, hogy megjelenjen az a bizonyos 2. csík!! De nem tette... Sírás, bőgés, 10 percenként kukából visszaszedés, hogy "hátha mégis megjelent az a csík csak később....". Nem. Realizálnom kellett, hogy cseppet sem vagyok terhes. Közben elfogyasztottam 2 orvost akik porba alázva, majdnem hogy kinevetve közölték mit akarok én teherbe esni?! Hát nem zárják ki 100%-osan, mert csodák még léteznek, ugyebár...........

Minden egyes hónapban harcoltam. Önmagammal, a tudattal, hogy terhes akarok (írhatnám, hogy "szeretnék", de akkor nem lenne őszinte) lenni. A családban közben minden évben született egy újabb kis baba, a baráti körömben is túl vannak már sokan a 2-on... És én? Van egy tökéletes kapcsolatom, egy fasza munkahelyem, minden happy, de nekem mikor lesznek már babáim? Ahogy teltek az évek, a szülinapok, én úgy éreztem egyre rosszabbul magam.

Közben újabb orvosokat fogyasztottam el, haladtam a protokoll szerint. Volt hónap, amikor már csodálozva néztem a 12. vérvétel után, hogy mégis honnan tudnak még mindig csapolni? Kiderült, hogy IR-es vagyok. Igen, ez a legnagyobb "bűnöm". A "bűn" melyre minden ráfogható. És a sablon szövegek amiket kaptam: "fogyjon le", "váltson életvitelt", "sportoljon" BLABLABLA.

Eljött az idő. Elég volt a Föld összes "legjobb orvosából", elég volt a sok fintorgó, nőket megalázó "orvosnak" nevezett baromból (természetesen tisztelet a kivételnek és köszönet azoknak, akik nem támadtak, hanem bíztattak <3 ). Feldobom a google-nak a szerencsém, a talpamra állok és megtalálom az orvost, aki segíteni fog nekem. És így lett.. A kerületben első találatra kidobott magánorvoshoz bejelentkeztem. Emlékszem az első találkozásunkra kb. 3 hónappal ezelőtt: beléptem hozzá és az összes izgalom eltűnt a testemből. Leültem vele szembe és a hangja, a tekintete, a mozdulatai megnyugtattak. Tudtam, hogy ennek az orvosnak a "fogyjon le aztán teherbe esik" mondat is tökéletesen áll és nem fogok bőgve kijönni. De nem mondta. Vette a fáradtságot és az elé pakolt kiscsilliárdnyi leletemet végigböngészve (mint a mamik amikor mennek nagy mappákkal az orvosokhoz... rendesen irattározni kellene a mennyiségre való tekintettel:D ), szóval megállapította, hogy az IR-t leszámítva az égvilágon semmi bajom és ő az IR-t sem kezelné bajnak. Megadta az esélyt nekem, hogy ne ugorjunk fejjel a hormonkezelések világába, felírt egy hormonmentes gyógyszert...hátha...Ezzel párhuzamosan pedig életmódot váltottam: száműztem a cukrot és a fehér lisztet. Számoltam a kalóriát, de elsősorban a szénhidrátot.

És 3 héttel ezelőtt hihetetlen rosszul voltam, de egyáltalán nem nevezném terhességi tüneteknek amit produkáltam. A férjem (igen, 3,5 hónappal ezelőtt az lett:)) ) megkért, hogy csináljak tesztet. Őszinte leszek: a gyomrom borsószem nagyságúra zsugorodott a kérésétől mert féltem az újabb csalódástól, hisz 3,5 év alatt annyiszor, de annyiszor volt már ilyen. Meghalt a remény, nem akarok többet sírni miközben a kezembe tartok legalább 3 különféle márkájú negatív tesztet.

Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem minden maradék bátorságom és eleget téve kérésének megcsináltam. Oda se mertem nézni másodpercekig - melyek óráknak tűntek -, de a látóterembe bevillant a két csík!!!!! Mint amikor Las Vegasban kivillan a JACKPOT! Úristen-úristen, forgattam jobbra, forgattam balra, a használati útmutatás mellé tettem, hogy tényleg úgy van, ott van, ez tényleg 2 csík??? A dobozán kívülről is leellenőriztem, remegtem, zokogtam, hirtelen annyira váratlanul ért az, amit évek óta várok. Nem hittem el, nem tudtam kontrollálni az agyam, szombat reggel, kezembe a teszttel a még mit sem sejtő alvó férjemre rárontottam a hálószoba ajtót és nagyjából zokova a nyakába borulva közöltem vele, hogy apa lesz:)))

És innen kezdődött minden. Boldogság mámorban úszva próbáljuk magunkat kordában tartani, hogy el ne mondjuk senkinek, hisz még csak 7 hetes vagyok. De hát elég nehéz elszabadult hormonháztartással rendelkező leendő anyaként, egy örömmámorban úszó leendő apukával ezt betartani:))

De folytatom. Mert a történetünk itt még közel se zárult.

Tegnap estére volt a 6-7. hetes vizsgálat. Előzményként le kell írnom, hogy nagyon sokszor viccelődtünk azzal, hogy nekünk egyszer fog összejönni, de akkor ikrek. Tutira megyünk. A férjem esélyes is rá, így sokszor el is játszadoztunk a gondolattal mennyire jó lenne.... De a kezdeti kudarcok után egyáltalán nem mertem beleélni magam, örülök ha egy is lesz, de az egészséges legyen.

Szóval a vizsgálóban fekszek, a férjem a monitort bogarássza, majd megszólal a doktor úr: "Azt hiszem megfognak lepődni...de...1...2...." - én oda se mertem nézni, magamban örömsikongásban elmondtam 3 imát, hogy "ikrek ikrek ikrek ikrek" - de a doktor itt még nem hagyta abba a számolást: "3...."

Kész, lefagytunk, ennyiszer egymás után még szerintem sose mondtuk el az "atyaúristent".

Még nem tértünk észhez, nem bírtuk felfogni.. Én személy szerint (vagyis MI SZEMÉLYÜNK SZERINT pontosan 4-en, egy személyben, értitek!!??:D ) semmit se aludtam. Felborult az életünk, lakást kell intézni, kocsit, miiiiiiiiiiiiiindent.

Az uram itt horkol mellettem satu részegen, mert este meg kellett előünnepelni a hírt és valahogy feldolgozni, mert azért ez elég kemény akárhogy is nézzük:) Én már kigugliztam milyen logisztikai praktikák léteznek, de az a szomorú igazság, hogy erre az esetre nagyon nincs felkészülve egyetlen bababolt se itthon.

Nem tudom hogyan tovább, de hihetetlenül boldogok vagyunk (így együtt 5-en.... atyaúristen....). De a téma érzékenységére való tekintettel, illetve arra, hogy ez fizikai tünetekben is pont ennyire érzékenyen érint, elmegyek és kidobom a reggeli taccsot... Na persze én nem a 3 üveg panyolai pálinkától, mint a mellettem mély álomba szenderült férjem, aki éppen a nyugalom szigetén bóklászik álmában. De próbálom nem zavarni, hisz az ő nyugalmi ideje is vészesen ketyeg... atyaúristen!!!!!!!!!!!!!