Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor az elmúlt 1-2 hétben kicsit megviselt a tudat, hogy keringek a TB rendszer körül, mint gólya .... a levegőben, és csak próbálom megközelíteni innen-onnan, de nem megy, mindenhol falak. Ez a bizonytalanság, hogy mi lesz most velünk, fogok-e találni még egy ilyen kedves orvost, egyáltalán el fogja tudni nekem intézni valaki, hogy bekerüljek egy olyan kórházba ahol van kifejezetten PIC osztály (2 db opció lehetséges nem mellesleg), szóval néhány álmatlan éjszakámba telt, de az élet hozta és dobta a következő lapot és ma már reggel fél9-kor jelenésem is volt az új orvosunknál.

Nagyon kedvesen fogadott, szimpi, bírja a rá zúdított kérdéseim záporát, tisztáztuk ki-mi-merre-hány méter, felkészített lelkileg mindenre amire lehet és a végén megállapítottuk, hogy ezt csak pozitív hozzáállással lehet végig csinálni, így nálam nem lesz semmi gond:)))) És azt mondta, hogy nekem itt a helyem, nem enged el - és talán ez volt az egész beszélgetésből az egyetlen mondat amire most mérhetetlen nagy szükségem volt. Végre orvosi biztonságban érezhetem magunkat, van egy ember akire bármikor számíthatok és tudom, hogy szakmailag is pont ott van, ahol lennie kell, hogy ránk tudjon vigyázni.

Szóval túl is vagyunk a kötelező laboron, jövőhéten találkozunk 2-szer is és haladunk tovább.

Amúgy nagyon élvezem, hogy a sok kismama között már én is kiereszthetem a pocakom és ez a föld egyetlen helye ahol nem elutasítóan néznek rám, hanem mindenki örömmel és mosolyogva méri végig a pocakok nagyságát:)))) és valahogy van a kismamák között egy ilyen kimondatlan kedves összetartás, segítőkészség, egy olyan légkör, amibe esküszöm tök jó lenni!!!! Na hát a kedvenc beszélgetéseimről nem is beszélve:

"Szia, te hány hetes vagy???" - "Szia, 12. De 3-as ikrekkel". És itt nagyjából megfagy a levegő, kell legalább 5 mp mire észhez tér mindenki:))))) Élvezem, na:)) Olyan büszke vagyok erre a helyzetre. Hogy végig csináltuk, minden elénk rakott akadályt letapostunk és voala'! Valóra váltottuk a közös álmunk!:) Sőt, túl is teljesítettük 1 fővel:))))

Sokat gondolkodom azon, hogy hozzam-e nyilvánosságra ezt a blogot, hisz ezzel egy elég nagy támadási felületet pakolok magamra, viszont annyi hasonló cipőben járó nőt ismerek, hogy ha csak 1 elolvassa belőlük és tudok neki egy aprócska reményt adni, akkor már azt mondom, hogy megérte. Hinni kell az álmainkban és mindent megtenni azért, hogy elérjük őket. Akkor is, ha fáj, ha reménytelen, ha tényleg darabokra törsz. És van az a mondás, hogy "ott vagy a legerősebb, ahol eltörtél". 3,5 évig 28 naponta törtem darabokra, elég sok ragasztás van rajtam, volt mit gyógyítani személyiségfejlesztésen:) És van is még mit, hisz az álmaim még közel se fogytak el. Csak már nem 2 ember közös jövőjéről szólnak, hanem 5-ről! Atyaúristen!:)