Szép napsütéses idő, bár orkán erejű szél tombol, pont úgy, mint bennem a hormonok.

Úton vagyok anyáékhoz ebédre amikor is az egyik kanyarodó sávban elakadás jelzővel áll egy nagy 4 kerekű. Többen kikerülve őt, hisz láthatóan nem indul, még el is ejtek a számon egy "csóri, rossz lehet pont itt lerobbanni" mondatot amikor azzal a lendülettel kikerülve beindul az autója. Gázt ad, hogy VÉLETLENÜL SE FÉRJ BE ELÉ, sőt, kifejezetten idegbeteg módjára elkezdődik a kocsik háborúja. Közeledik egymáshoz mind a két autó, ő nem enged, de mi sem. Mindez nagyjából 20 m-en belül mire féltve a saját "csodajárgányát" csak beenged és ezzel pirosra vált a lámpa.

Eddig még amúgy nem is történt semmi extra, csak egy hétköznapi igazi tajparaszt pesti közlekedik. Na de amikor ott várakozva a lámpa előtt ELKEZDI NYOMNI A DUDÁT, NA OTT ELBORULT AZ AGYAM. Hogy meri venni a bátorságot, hogy ő követi el a szabálytalanságot, majd még neki áll feljebb és NYOMJA A DUDÁT A CSALÁDOMRA?

És olyat tettem, amit még soha. Lesüllyedtem én is az igazi pesti tajparaszt szintre, elővettem a "csezd meg magad" mosolyom és bemutattam neki. Lendületből. Gondolkodás nélkül, egyszerűen csak azt éreztem, hogy IGAZSÁGTALANUL vergődik és milyen jogon nyomja a dudát?! És csak jött az inger, hogy a tudomására hozzam a véleményem róla, hogy mekkora igazi gyökér és tanuljon már meg közlekedni!

Nyilván olaj volt a tűzre a cselekedetem, hisz csak nyomta és nyomta és nyomta. Nekem pedig minden egyes dudaszónál színt váltott a fejem és azt éreztem, hogy az "ÖLD MEG!!!!" gombot nyomkodja rajtam.

Így kikanyarodva végre a Hungária körútra alig vártam, hogy mellém érjen és kifejthessem bővebben a véleményem, mert kifejezetten akkora késztetést éreztem a szivárvány összes színében pompázó fejemmel, hogy elmondhassam neki mit gondolok....

Természetesen ahogy mellém ért, oda se mert nézni, csak ült és próbált tudomást se venni rólam, mintha semmi nem történt volna, de pechére mind a ketten pirosat kaptunk. Pechére egymás mellett.

Ablak lehúz... de ami elhagyta ott a száját az már az egyébként is plafonon lévő agyvizemnek csak egy lökés volt, hogy kitörjön belőlem és üvöltve, viszonozva az ő cseppet sem kedves szavait olyat mondjak, amit nem hogy idegennek, de soha senkinek nem mondtam. De most igen. És belementem egy olyan szópárbajba amibe még életembe soha. Szerintem a 31 év alatt felgyülemlett összes csúnya szót sikerült gyakorlatilag 10 másodperc alatt az arcába tolni.

Próbált ő mutogatni meg visszaszólni, de szerintem annyira feltúrbóztam magam, hogy férfi hangszinét porba gyalázva nem hagyhattam, hogy az ő csúnya szavai hangosabbak legyenek mint az enyémek.

És igen, ettől zengett ma délben a Hungária, tőlem, tőle és a dudaszótól.

És most jön a vége: OLYAN HIHETETLEN JÓL ESETT, HOGY NEM HAGYTAM ELTIPORNI MAGAM, HOGY VÉGRE EMONDHATTAM A VÉLEMÉNYEM ARRÓL, HOGY HOGY VISELKEDIK és hogy kifejthettem a véleményem még akkor is, ha nyilván ebből semmi nem jutott el a degradált agyáig.

De volt még itt egy szereplő ebbe a sztoriba. Amit visszapörgetve az eseményeket csak később döbbenek rá. Mégpedig a férfi mellett, az anyósülésén ülő néni. Aki szó nélkül, fejét a történtekre sem fordítva csak ült ott. Nem nézett se rám, se rá, se senkire, csak süllyedt bele szégyenében az ülésbe. Pont úgy, mint én tettem huszon évekkel ezelőtt, amikor én ültem az anyós ülésen gyerekként és egy gyakorlatilag hasonló kialakult helyzetben tettem.Ma pedig felnőtt fejjel pont úgy viselkedtem, mint ahogy akkor ezt láttam attól aki vezetett. És talán pont úgy éreztem gyerekként magam, mint ma az a néni, függetlenül attól, hogy melyik helyzetben kinek volt igaza. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát.....:)

Így néhány órával később egyébként lenyugodva, átgondolva és megpróbálva kívülről nézni a helyzetet elég vicces lehetett. Tudom, hogy nekem volt igazam, mindezek ellenére ha most ez újra játszódna akkor inkább kiszállnék a kocsiból a pirosnál, odamennék a férfihez és megkérdezném tőle, hogy nincs-e kedve egy óriási pohár feketeerdős forrócsoki mellett megbeszélni mi a franc baja van... de csak mert annyira kívánom a feketeerdős forrócsokit, hogy azt leírni sem tudom! :D:D:D Apropó... Nincs valakinél egy fánk?! :D

Hogy most a karácsony vagy a hormonok, de mindenen elérzékenyülök és konkrét sírógörcsöt kapok. Így van ez a karácsonyi reklámokkal.. Azokkal a reklámokkal amiket gyűlölök, sose volt rám semmilyen hatással, olyan szinten nem érdekeltek, hogy fel se fogtam sok miről szól csak néztem kikapcsolt aggyal.

Bezzeg most. Hát a telekom és a unicum reklámjait mindegy hanyadjára látom és a nap melyik időszakában, hihetetlenül kitör belőlem a sírás, hisz olyan meghatóóóóóó:D Bár ha belegondolok abba, hogy szerintem a földön rajtam kívül csak más terhes nők sírnak rajta, akkor vicces...:D

De sírok máson is. Ha meglátok egy embert sírni akár élőben, akár tv-ben, mindegy. Belőlem is kitör az együttérzés okoktól függetlenül. Jön és képtelen vagyok uralni!

Sírok azon is, hogy elkeztem kimosni Aprajafalva ruháit advent első vasárnapján és az egész nappalit beterítettem vele gyertyafényben. És ez olyan meghatóóóóóóóóóóóó, hogy már csak pár hét, 1-2 hónap és ez vár ránk:)

De mesélhetnék még arról, hogy azon is elbőgöm magam, ha nem tudok előre hajolni a nagy hasamtól vagy már a vezetés is megterőltető, hisz életembe nem volt még olyan, hogy ha kinéztem magamnak egy parkolóhelyet akkor szimplán azért képes vagyok elmenni teljesen máshova mert nem sikerül elsőre beállni és nincs az az isten, hogy mégegyszer hátra fordítsam a fejem tolatás közben.

Így 26 hetesen már csak 1 hónapunk van, hogy szabadlábon éljünk... Ma közölte a doktorbácsi az elkövetkezendő 1 hónap szabályait, cserébe még itthon tölthetem az ünnepeket:

1) Kerüljem a szénhidrátot. Ha-Ha! Maximum a nutellás üveget tudom kerülgetni addig-addig amíg eldöntöm jobb kézzel fogjam meg vagy ballal....:D

2) Nincs karácsonyi zabálás. (Ezt kommentálni se méltatom:D )

3) Pihenés, nyugalom és felkészülés a kórházi életre.

4) December 27-én találkozunk és megbeszéljük pontosan melyik nap vonulunk be a kórházba.

Ez kicsit elszomorít. Semmi gond nincs se veletek Aprajafalva, se velem. Sőt, kifejezetten meg van velünk elégedve. Jó a vérképem, az eredmények na és a hozzállás.:D Mindig röhögünk ha találkozunk mert szeretné kiszedni belőlem, hogy mik a panaszok meg ilyesmi, de én meg mindig lerázom a témát:D A kedvenc közös témánk a súly, de ma színt vallottam. Kérdés: "csak ennyi plussz???? hát ez eddig elég jó, de ne bízza el magát...". Válasz tőlem: "MIT CSAK??????":D:D:D

Szóval próbáltam tudatosítani benne, hogy nem kell nekünk még január első hetében befeküdnünk, nincs most se és akkor se lesz semmi baj és inkább bejárok minden nap a vizsgálatokra csak hadd ne kelljen ott lennem még 2 hónapot. De nem engedett. Próbáltam még kedveskedni, de csak kiröhögött és NEM választ kaptam:( :D

Kicsit káosz van most, mert Aprajafalva ágya még átalakítás alatt, nincs pelenkázónk és egy csomó minden hiányzik még, a ruhák zsákokban és semmi nincs kimosva, na és ami engem illet... Hát én azt se tudom hogy lehet egy közel 2 hónapos kórházi életre felkészülni?? Én nem akarok olyan pizsamában csoszogó kismama lenni akit teljesen beamortizált a kórházi lét. És amúgy is látott már valaki életében olyan pizsamát amiben nem úgy nézel ki, mint egy ZSÁK? Bocs, NAGYHASÚ ZSÁK?! És a 2 hónap az milyen hosszú idő már, mit fogok én ott csinálni??

Van 1 hónapom még mindent elintézni, de azt se tudom hol kezdjem...

...és lesz egy nagyon fontos randevúnk! Nem ígérem, hogy a legjobban fogok kinézni és azt sem, hogy nem fogok bőgni, de végre megismerhetünk Titeket a hasamon kívül is!:))

Persze ez csak a hivatalos számítás, nyilván tudjuk, hogy a valóságban minden máshogy van, de igazából csak rajtatok múlik, hogy van-e még 100 napunk a nagy találkozásig:D Én kitartok, bár nagyjából úgy nézek ki és úgy megyek, mint egy nagyhasú betojt pingvin:))) De az időmből kitelik jobbra-balra gurulgatni veletek, tehát igazán ráértek még bent növekedni:)) Majd hívunk egy darut a végére, ha mozogni szeretnék, de ezzel ne foglalkozzatok:)))

Tegnap túl estünk az újabb cukorterhelésen és egyéb vizsgálatokon ami a 26. hét kapujában kötelező:) Hát nem mondom, hogy ismételten nem vágott tacsra, de sokkal jobban viseltük, mint az előzőt. Egyrészt bennem maradt az a szutyok lötty (igaz kicsit csaltam a cél érdekében, de ezt nem mondjuk el senkinek:D ), másrészt pedig a vizsgálatot követő kb 12 órányi alvás után mára kihevertük:) Haladunk!

Jaj, imádom, hogy már mindenki a hasamhoz közeledik és széjjel simizik:))) Egyébként nem is értem azokat a nőket, akiket ez zavar, hiszen olyan jó. És nem csak azért mert a hasam simogatásával engem is lekenyereznek, hanem olyan emberek lépnek be ezáltal az "intim szférámba", akik szinte még soha. És furcsa érezni, hogy ilyenkor mit is érzünk:D. Egyrészt én inkább azt veszem észre, hogy inkább tartanak tőle(m), hogy ennyire közel kerüljenek hozzá(m), de amikor megkérdezik és persze megengedem, akkor olyan pozitívan csalódok. Szerintem ezek az érintések rengeteg dolgot elárulnak. Úgy látszik a babák közel hoznak az emberekhez:D Furcsa, de ez családon belül is így van. Ha belegondol bárki, akkor a sima "köszönő puszin" kívül mikor érintjük meg a másikat (nyilván nem a társunkra gondolok:) )?. Szerintem a válasz kb. a SOHA. Na úgyhogy én inkább élvezem ezt az egészet, hisz nem nagyon lesz több ilyen. Akinek pedig nem érdekel a közelsége, arra pedig ott van a hihetetlenül paraszt tekintetem és eszébe se jut megérinteni a pocakomon át a gyerekeim...:D:D:D

Ha már az érintésnél tartok, akkor kicsi Bence! Egyik este örömkönnyeket csaltál az apukád szemébe:) Szerintem éppen valamelyik atletikai bajnokságra készültél fel, mert amit leműveltél bent azt az arcomra írva nagyjából a keresztbe állt szemeim modellezték. És az egyik bajnok mozdulatod alkalmával szerintem ki akartál jönni a hasamon keresztül és elkezdted kitolni magad. Éreztem én, hogy valami történni fog, ezért mondtam is az apukádnak, hogy most tegye oda a kezét... Te pedig csak toltad és toltad magad oly annyira, hogy nem csak azt éreztük, hogy van ott valaki... hanem a komplett tested. Aztán pár másodperc után rájöttél, hogy nem erre van a kijárat... és inkább megtámadtátok egymást Patrikkal, de ezt legalább már bentebb tettétek:)))

Sziasztok Skacok!

Döntöttünk. Belevágtunk. Papíroztunk és indul az építkezés. Bizony ám, mindenkinek lesz csodaszép szobája, sőt, idővel megígérjük, hogy az egész felső szint a tietek lehet!:)) - de azért a csajokkal vigyázzatok, mert a hálószobánk pechetekre pont a bejárati ajtó mellett lesz...:D:D.

Megvan az alaprajz, ha az időjárás is engedi, akkor már idén lehúzzák az alapot és jövő év második felében birtokba vehetjük a "kis" kuckónkat!!

Öröm, boldogság van, bár ez még számomra pontosan annyira felfoghatatlan, mint az, hogy 3-an vagytok a pocakomban:) 

Az idő is vészesen repül, 24 hetesek is elmúltatok. Ezt meg is ünnepeltük:)

Részt vettetek életetek első bulijában! Egy meglepetés születésnapi partyra voltunk hivatalosak a hétvégén és meg kell hagyni nagyon élveztétek. Az igazi jó kis falusi kaják, sütemény hegyek, na és a tánc... Bár sokszor már a levegőért kapkodva nyomtam, de igényeltétek:D Hihetetlen jó volt és titeket is elképesztően sokan szeretnek már most is:) Szerintem nem is tudtátok hova tenni azt a rengeteg érintést és simogatást amit a pocakomon át kaptatok:))) És akkora jófejek voltatok, hogy gyakorlatilag szinte mindenkinek bemutatkoztatok... Amikor valaki megsimogatta és próbáltam figyelmeztetni, hogy érezni fog titeket, már a mozdulatotok gyorsabb volt és mindenki örömébe hirtelen elkapta a kezét, hogy "úúrristeeen, rúgooottt, éérezzteeemmm!!!":D:D:D Aztán mondtam neki, hogy megmondja, hogy melyik fiú volt, akkor megsimogathatja megint....:D:D:D:D

A buli után pedig másnap rohantunk is tovább egy másik neves eseményre, egy másik születésnapra! Hiszen a nagypapátok ma lett 55 éves, és bár tegnap tartottuk, de ma kell átadnom az üzenetet: "BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNNAK AZ UNOKÁID IS!!!":))) Személyesen majd jövőre :D

Szóval ezt a szülinappal és óriási élményekkel dúsított hétvégét most ki kell pihennünk mert azért eléggé leamortizált. Persze a jó értelembe véve, mert semmi pénzért nem hagytam volna ki ezeket az eseményeket:) Így már családosan olyan más. Azt érzem, mintha mindent szeretnék nektek megmutatni, veletek megosztani, hogy mennyire jó is élni! Szóval még ráértek ugyan, de legkésőbb március elején megígérem, hogy beavatunk mindenbe titeket is!!:)))

Amikor 10 éves voltam, akkor titkon mindig arra vágytam, hogy egyszer 12 éves legyek, mert halálosan szerelmes voltam a felettünk lakó fiúba aki azt mondta, hogy majd akkor jár velem (te jó ég, milyen vicces belegondolni ezekbe utólag:D ) ha 12 éves leszek. Így alig vártam, hogy betöltsem, de persze addigra már kit érdekelt Ő, el is költözött, jöttek az újabb vágyak.. Bárcsak 14 lennék már, mert akkor nem kell többet az általánosba járni... Aztán bárcsak 18 lennék már, mert akkor végre lehetne tetoválásom!!! Micsoda vágyak... Semmi felelősség a vállamon és az volt a legnagyobb problémám, hogy melyik csávó hány éves és mikor lehet már tetoválásom.

Most pedig itt vagyok 31 éves fejjel és azt érzem, hogy összeroppanok a felelősség súlya alatt két okból is. Az egyik, hogy anya leszek/vagyok aki mostantól nem csak magáért felel, hanem egész Aprajafalváért, a családjáért is. A másik pont ebből adódik. Teljesen megborult az életünk és muszáj megteremtenünk azokat a körülményeket - elsősorban a lakásról beszélek -, ahol minden adott ahhoz, hogy boldogan éljünk és minden szempontból adott legyen az elkövetkezendő legalább 16-18 évre a környezeti feltétel: saját szobák, családi nappali, stbstb. Már több hónapja kutatjuk-keressük a megoldást, de valahogy mindig zsákuccában kötöttünk ki, egyszerűen ellehetetlenített helyzetben éreztük magunkat. Egészen tegnapig.

Történt, hogy "szembe sétált velünk" egy új lehetőség. Minden szempontból tökéletes megoldás, már ami az elképzelt kis leendő családi életünket érinti. Tökéletes mennyiségű alapterület, elosztás, szobák száma, szomszédok, utca, anyagi oldala is kivitelezhető.

És akkor most jön a DE. Ugyan Pest megyében található városról beszélünk, de valahogy mégse Budapest. Tudom, ha nincs az embernek pénze, akkor tudjon kötni kompromisszumokat, pláne mert az elmúlt pár hónap bebizonyította, hogy valóban NINCS MÁS LEHETŐSÉGÜNK.

Dönteni kell, az idő ketyeg és minden egyes másodpercében kikészülök a döntés súlyától. 99999 kérdésem van ezzel a változással kapcsolatban a fejemben amire nem találom a választ, de mellette meg 99999 érvem van, hogy miért kell belevágnunk.

Muszáj leszek rövidre zárni a helyzetet és nem agyalni tovább rajta, mert akárhányszor belegondolok mélyebben, újból betalálnak a terhesség adta stresszjelző tünetek, amitől meg teljesen legyengülök. (És már itt bőgök is, atya ég, mi jön még?!:D )

És érzem azt is, hogy most nektek sem jó skacok, mert tegnap reggel óta nonstop fent vagytok és össze-vissza rugdostok... A hasam keménysége miatt pedig simán téglát lehetne rajta törni. Érthető is, hisz az én gyomrom is azóta remeg, mióta érzem, hogy az idő fogy, ti nőttök, a lehetőséggel pedig élnünk kell. És merni lépni, változtatni és hinni abban, hogy jó döntést hozunk, hogy nektek is ez lesz a legjobb. Apukátok annyira bepörgött a helyzettől, hogy ha tehette volna, ő már a tegnap éjszakát is ott töltötte volna a jelenleg még csupasz építési telken....:))

Azt nem mondom, hogy újra 14 éves szerertnék lennék, mert nem. De ezeknek a felnőttes döntéseknek a súlyát visszacsökkenthetné az élet arra a szintre ami 14 évesen ért:) Sőt, szívem szerint most előadnám az anyukám által elmesélt életem legnagyobb hisztijét: a debreceni Arany Bika előtt sétáltunk és valami érthetetlen okból földre vágtam magam és övültve-ordítva csapkodtam magam a földhöz. Na most nagyjából megtenném megint, azzal a különbséggel, hogy a hisztim tárgya az lenne, hogy döntse el valaki helyettem hogyan tovább:)

A még rendelkezésemre álló idő 7 óra, az óra elindul most.....

Édes, Drága Aprajafalva!

Komolyan mondom, ha "belső ""építészeti"" átrendezésről" van szó, akkor hihetetlen jók vagytok. Olyan lendülettel tudjátok már most teljesen átalakítani a hasam, hogy csak na! Mindenhol dudorodik valaki, na és amikor jönnek a beirányzott rúgások/kalimpálások vagy ki tudja mik...:)))

Eljött az idő, hogy akkorák lettetek, hogy teljesen birtokba vettétek a testem:) Ti rendelkeztek vele, a napjaimmal és az éjszakáimmal! Mivel MINDEN OLDALON van valaki, így elég nehéz megfelelő pozíciót találnom a pihenésre:D Balról Bence, jobbról Patrik, lent pedig keresztbe Lóri.

Drága Patrik!

Szeretném neked elmesélni az első meghatározó "közös" élményünket. Mivel te vagy a pocakom jobb oldalán, ezért gondoltam egy szép szombat reggel megpróbálok jobbra fordulni, mert nekem az nagyon kényelmes lett volna. A hasam hozzáért az ágyhoz és már 10 másodperc eltelte után azt hittem milyen jó lesz nekünk így pihenni. Aztán rúgtál egyet. Szándékosan nem reagáltam, mert aaaaannyira jóóó volttt abban a pozícióban lenni már kemény másodpercek óta:D. Vártál a reakciómra - ami nem volt. Rúgtál mégegyet. Csak azért sem reagáltam ismét, neeem akarttaaam elfordulni. Vártál megint kicsit. MAJD BEKÜLDTÉL EGY AKKORÁT, HOGY BELEREMEGETT AZ ÁGY!!!! Így más választási lehetőséget nem hagyva, elfordultam, odatettem a kezem ahol rugdostál, de persze a kezem már nem zavart, elérted amit akartál...:D:D:D

Drága Lóri!

Te vagy alul, ott fekszel a tesóid alatt és a te mozgásod a legjobban belső szerveimet érő:)) Örömmámorban úszok amikor úszás órát tartasz bent:))) A létező összes szervem meg tudom számolni ilyenkor, olyanokat is, amikről azt se tudom, hogy léteznek:D:D

Drága Bence!

A hasam bal oldalát elfoglalva rólad sikerült megörökítenem az első videót amin rugdosol:) Persze nagyon sunyiba mert gondolom nagyon nem esett jól a vaku fénye, hisz akkor abba is hagytad:))))

Tehát igazából már se jobbra, se balra nem tudok fordulni és már az ülve alvás se buli, hisz akkor Lóri jelzi a nemtetszését:D Már volt este, amikor könyörögtem Apukátoknak, hogy kössön ki valahova hevederrel és hagyjon lógni akár fejjel lefele is, hátha úgy menni fog az alvás!!!:)))

És még hol a vége.... Hisz még olyan "kicsik" vagytok.:)

Túl vagyunk a mérlegelésen is. Hát nem is tudom. Igaz, én úgy érzem mintha legalább 40 kg-al lennék több, de nyilván a mérleg nem mutatott ennyit:))) A bevitt fánkok és nutella arányát vizsgálva teljesen rendben vagyunk, sokkal többre számítottam:D

Jaj és már ekkora pocakkal közlekedni... hát ez egy hihetetlen élmény:))) Mindenki megállít és még a legutálatosabb gyógyszertáros néni is kedves üzemmódba vált. Hirtelen mindenki újságokkal és jó tanácsokkal szeretne ellátni. Annyira vicces sokszor nézni a saját sztorikba belemerült - számomra vadidegen nők - arcát, hogy mennyire élvezik, hogy elmondhatják nekem, hogy hogyan kell majd szoptatnom és nevelni a gyerekeket:D

Ma beszereztem a 3. légzésfigyelőt és az eladó egy annyira aranyos lány volt, hogy amikor megtudta, hogy 3-an vagytok, akkor mindenképp adni akart még valamit... Így történt, hogy kaptunk 3 fullos cumisüveget is ajándékba:)))) Állítólag olyan a kiképzése az alján, hogy nem engedi a levegőt bejuttatni az üvegbe, így ha isztok belőle, akkor nem fog fájni a pocakotok a feleslegesen lenyelt levegőtől...:D:D:D Nekem ez magas, de remélem nektek jó lesz tőle:D

Azt hittem eljött az idő, hogy letegyem a laptopot a fejeitekről, mert érzem, hogy nem akarjátok, hogy tovább meséljek ebben a pózban:D Megadom magam, inkább kaptok egy kis levendulás haspakolást a laptop helyett, azt úgyis szeretitek....:))))

2 héttel ezelőtti bejegyzésemben éppen azt fejtettem ki totál depressziós hangulatomban, hogy mennyire megterhelő azzal a tudattal élni, hogy azt hiszed nincs az egyik gyerekednek gyomra. Az, hogy miről jutottak erre a megállapításra azok akik jutottak inkább nem is részletezem most, a lényeg:

Ma megismételték a vizsgálatot és az eltűnt gyomor már akkor megvolt amikor még a fejem az ágyhoz sem ért....:)))) Szóval teljes létszám, mindenkinek minden szerve tökéletes és ahogy a főorvos úr fogalmazott: "3 makk egészséges fiú":D

A délutánom pedig a nőgyógyásznál telt és a doktor úr szavait is idézném: "annyira tökéletesek a számok és olyan szépen fejlődnek egyszerre, hogy ha akarnánk se tudnánk jobb eredményeket produkálni" :))))

És még egy kis szösszenet az én állapotomról: minden a lehető legnagyobb rendben van:)))

Fánk imádattal küzdünk. Fánkot fánkkal éjjel-nappal. Lehet csokis, lehet lekváros, lehet natúr (csak azért, hogy tudjam mellé kanalazni a nutellát:D ), lehet szögletes, kocka, lyukas, töltött, kicsi, mégkisebb, óriási, BÁRMILYEN csak FÁNK LEGYEN!!!! :D:D

Megkérdezte ma a doktor úr, hogy hogy állunk a kilókkal??? Hát honnan tudjam én azt, megmondtam már, hogy nem élek egy fedél alatt a közellenséggel mérleggel!! De ennyi fánk és nutella után tudni sem akarom:D:D Aztán a férjemmel jól meg is konzultálták, hogy ha tudnám is letagadnám... Nyilván, nőből vagyok aki imádja a FÁNKOT :D:D:D:D

Növekvő pocak és a hétköznapok... Az ajtókat már megszoktuk, már azért 10-ből csak 1-szer jön nekünk, de vannak egyéb nehézségek:D Pl. amikor a régen maximum fél órás lábgyanta minimum 3 napot és 6 órát vesz igénybe! 3 nap mire rákészülök lelkileg, hogy csak csinálni kellene... de az teljes 3 nap mert gyötör a lelkiismeret, hogy csak csinálni kéne de mééég egy napot, majd hoolnap.... majd mikor eljön az idő, akkor 6 óra a kivitelezés. 1 csík, 1 hajolás, 15 perc levegő pótlás és pihenés. Katasztrófa:D:D

És befejezésül egy családi párbeszéd :

Én: Simized a hátam??

Ő: Nem.

Én: ??? Mi az, hogy nem?

Ő: Nincs kedvem.

Én: ????? Mi az, hogy nincs kedved???

Ő: Mondom, hogy nem, mert nincs kedvem.

Én: Naaaaaaaaa légyssziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ő: Nem.

Én: JÓ, AKKOR HA NEM SIMIZED A HÁTAM, AKKOR MOST AZONNAL HISZTIROHAMOT FOGOK KAPNI!!!!!!!!!!!!!

....és én ezt olyan szinten így is éreztem és komolyan gondoltam, hogy szegény férjemnek más választási lehetőséget nem hagyva engedett az elszabadult hormonok adta fenyegetésnek.... és szent a béke...:))))))

...amiért 1-2 napja nektek jön minden ajtó, de még nehéz bemérnem a közelgő tárgyak becsapódási pontosságát:))

Már 3-4 napja megtörtént, hogy elballagtam a közellenség tükör előtt és ahogy oldalra pillantottam úgy hírtelen vissza is léptem. Nézegettem-nézegettem a hasam méretét, hogy most jól látok-e, de brutális növekedésnek indult. Aztán megnyugtattam magam azzal, hogy az énkép zavarom miatt, biztos ezt is csak én látom most óriásinak, valóságban más nem ezt látja.

Aztán tegnapi napon elindultam ebédelni a szüleimhez. Felvettem a téli kabátom (ami egyébként éppppeeenn csak összeért hasban:D) , kiléptem az ajtón, elindultam a lifthez, melyben szintén óriási tükör díszeleg. Kinyílt a lift ajtaja, megláttam benne magam szemből. TE ATYA VILÁG! Elfordultam jobbra kicsit, majd balra, néztem felülről, előlről, minden irányból, de EZ TÉNYLEG EGY ÓRIÁSI KISMAMA POCAK!!! Nem ronda behízott, hanem szééppp kerek!!! EZ KIRÁLY!:)))

Ahogy kiszálltam a liftből a lépcsőn velem egyidőben ért le az egyik lakó, aki illedelmesen előre engedett, én pedig ahogy lendületből kinyitottam az ajtót, DURRR. Oooppszi, ez a hasam volt... Bocs fiúk!

Aztán beültem a kocsiba. A kabáton található mell alatti öv kicsatolásával kellett kezdenem az utat és JÉÉÉ, egyből kaptam levegőt is!!!:))))

Megérkeztem. Apa meglátott: "ÚÚRRISTENN, WOOOWW, MEKKORA A HASAD!!!!". Hm... most már egyre biztosabb voltam benne, hogy nem énkép zavar van és valóban jól érzékelem, hogy brutálisan növekszik Aprajafalva.

Gondoltam elmegyek a mosdóba kezdésképp.. Nyitom az ajtót.. DUUURRRRR! OOppppáááá!!! Bocsesz, megint nekem jött az ajtó....

Este, itthon mászkálok jobbra-balra, az uram néz-néz-nééézz... "De cuki, ahogy felkapja a pólót a hasad már!!". És ezzel a lendülettel, ahogy nyitottam a következő ajtót ismét DUUUURRR. Kééssz, minden nekünk jön!!!

Ma reggel pedig az a hideg tárgy a hűtő ajtaja volt. BOCSÁNAT!!!!

Igyekszem-igyekszem figyelni, de olyan furi, hogy ti mindig mindenhova előbb odaértek, mint én!!!!!! :))))

Legutóbb 3 hete láttam a gyerekeim a 4D ultrahangon, így kifejezetten nagyon vártam már a 20. hetes (tegnapi) genetikai ultrahangot, mert bíztam benne, hogy végre megint láthatom őket és nem utolsó sorban azért részletes leírást kapunk arról is, hogy ki hogy van odabent.

Konkrétan annyira izgultam, hogy az előző este alig bírtam aludni, mindenféle idiótábbnál idótább álmok jöttek ha csak egy pillanatra is elszundítottam volna.

Az első csalódás akkor ért, amikor megtudtam, hogy az orvos, akinek vizsgálnia kellett volna, ő nincs. Szándékosan és kizárólag hozzá kellett volna mennem, hisz neki van annyi rutinja és tapasztalata aki képes egy trigemini terhesség genetikai UH-ját megcsinálni. A dokim is kifejezetten kérte, hogy ő csinálja meg. Ezzel ellentétben egy nő fogadott.

Aztán jött a második csalódás, amikor megláttam, hogy még mindig változatlan a helyzet a vizsgálóban és tényleg megint megteszik az orvosok azt, hogy úgy fektetnek le az ágyra (az egyébként jelzésértékként mondom, hogy sac/kb-ra nagyjából minimimum 30-40 nm2-es "szobába" amibe semmi más nincs csak az ágy, a gép+monitor és az asszisztensnek egy pult), hogy a fejem telibe a monitor mögé kerül, így SEMMIT nem látok a vizsgálatból.

Ennyi előzmény és izgatott várakozás után nyilván ki voltam éhezve a vizsgáló doktornő összes szavára, mozzanatára de még csak a lélegzetvételére is, hisz alig vártam, hogy MONDJON MÁR VALAMIT!!!

A férjem végig ott állt mögötte, ő mindent látott, de bár ne láttam volna az ő arcát is, hisz azon is összevisszaságot olvastam le.

Szóval ott fekszek az ágyon, az asszisztens próbál képbe kerülni. Első körben az orvostól kérdezte meg, hogy akkor most hogy írja le ezt a sok adatot, hogy szerkessze meg a leletet???? Hisz 3-an vannak!!!!!!!!!!!!  - Gondoltam magamba, te atya ég, jól kezdődik, ha egy nő, aki napi 9000 ilyet ír elvileg, azon kifog, ha valamit egy wordbe meg kell írni. Úgy döntött, hogy inkább megnyitja a 12. hetes leletem és abból "puskáznak". Ezt a cselekedetét határozottan támogatta a vizsgáló doktornő is, ugyanis képtelen volt képbe kerülni azzal, hogy ezek a babák most hogy fekszenek, hol vannak megtapadva, mit írt az előző orvos???

Az asszisztens elkezdi felolvasni az előző leletemet, mire megkérdezik, hogy JÉÉÉ VAN EGYPETÉJŰ?!. Gondoltam elmesélem, hogy igen, 12. hetesen ezt állapította meg a doktor úr, de azóta voltunk 4D-n, ahol pedig azt mondták, hogy egyértelműen látszik, hogy nincs egypetéjű. Na erre ami sarazást kapott a 4D-s nő, hogy ő nem orvos és hogy mondhat ilyet amikor a 4D-n ilyen információ nem is látszik....!!! Teljes káosz lett a fejemben, most akkor MIIIIIIVAAAAAANNN? Akkor most ki hány petéjű és akkor most kinek és mit higgyek el??? De ez még a legkevesebb, a java csak most jön.

Megkezdi a vizsgálatot az "A" babával. Méregetik, diktálja az adatokat, szigorúan fapofával, fogalmam sincs, hogy most ezek a számok és latin szavak mit jelentenek és azt se tudom kivenni a körülöttem zajló kommunikációból, hogy most JÓ vagy NEM JÓ? Nagyjából 20 perce küzd az "A" babámmal, nem találja a gyomrát. A mondatok amiktől agyfaszt kaptam én, aki józan paraszti ésszel nyilván azt a következtetést vonja le, mint bármelyik felnőtt ember aki nem tanult magzat anatómiát: NINCS A GYEREKEMNEK GYOMRA. Összedől a világ:

"- Hmmm...hmmmm..hmmmmmmmmmmmm..hm........................ nem találom a gyomrát!

- HHHHHMMM....HHHMMM..... tényleg nincs, se ilyen metszetbe, se olyanba!!!

- HHHHHHHMMMM....HHHHHHHHHHHHHMMMMM.... NEM LÁTSZIK SEMMI A GYOMRÁBÓL!!! ....Ez nem az...!!! Ez sem...!! Ez már egy másik baba...!!! Gyere ide légyszi, TE LÁTOD??? " - Nem, nem én sem.... hhhmmm.... HHMMMMM..... Na jó, haladjunk tovább, majd erre visszatérünk.

Áttért "B" babánkra, ahol szintén kemény percek repültek, na meg a latin szavak és számok, én pedig ott fekszek a sírógörcs határán, hogy nincs a gyerekemnek gyomra és most mi lesz???

B babánk után jött "C" baba, nála is repkedtek az asszisztens felé a számok, büszkén kiemelte, hogy megtalálta az ő gyomrát is. Mindenkinek mindene OK, de vissza kell menni "A" babához.

Nagyjából egy óra telt el (a múltkor a doktor úrnak ez a vizsgálat 15 percnél nem tartott tovább...), már ketten próbálták megkeresni, hogy hol a gyerek gyomra, de NINCS.

"- Küldjük ki....."

"- Várj, kicsit még próbálom, aztán kiküldjük...!"....

MIIVAAAN már megint, hova akarnak küldeni és kit meg mit. Mindenki csak hümmög, a gyerekemnek továbbra sincs gyomra, ők meg csak ennyit tudnak mondani, hogy "küldjük ki...!!!"....

Kiküldtek. Menjek sétáljak, igyak, egyek, hátha lesz a gyereknek gyomra mire visszajövök. Para. Egyetlen egy dologgal nyugtattam magam, hogy ennyi töketlenkedés és hozzá nem értés mellett TUDOM, hogy nincs semmi baj, csak ez nem az a nap. Se neki, se nekem, se nekik.

Fél óra múlva visszahívtak, újból felfeküdtem az asztalra, kezdtük előlről. Síri csend, nagy lélegzetvételek, én pedig próbálok nem kiborulni és finoman kérdezősködni, hogy akkor most mi lehet az oka, hogy nem találják? Nem fejlődött ki? Szar a gép? Mégis mi van??

Próbált poénkodni, hogy sört kellett volna innom, mert a fiúk azt szeretik és akkor tuti benyelte volna és egyből láthatóvá válik a gyomra. Nyilván jópofiból röhögsz rajta, pedig amit belül érzel.......

Eltelt újabb fél óra-óra a keresgéléssel, és mivel visszamentek "C" babához is, aki addigra szintén kiürítette a gyomrát és második nekifutásra már az övé se látszott, így képesek voltak a leletembe beleírni, hogy se "A", se "C" babánál nem látható gyomor.

Miután már a férjem arcára is kiült a pánik és már tényleg nem bírtuk magunkban tartani tovább a kérdéseket, így végre hajlandóak voltak nagyjából elmagyarázni, hogy mit is jelent ez. Nekik a gyomor még csak egy szerv amivel játszanak, próbálgatják, de semmi köze a táplálék felvételéhez. Az ő gyomruk csak akkor látszik, ha magzatvizet nyel unalmában, játszik vele, próbálgatja magát, ezáltal megtelik a gyomra és az UH-n csak így kimutatható. Magyarul egy baba teljesen ki tud fejlődni, én meg tudom szülni anélkül is, hogy valaha nyelt volna le magzatvizet a gyomrába. Nyilván a jobb opció az, hogy amikor tegnap mentünk, akkor az "A" babánk egyáltalán nem kívánta a magzatvizet, így üres gyomorral elvolt. A rosszabb opció pedig ha esetleg el van záródva a nyelőcsöve és azért nem nyel semmit, de "nyugodjon meg, ezt szülés után műteni lehet, csak tudnunk kell róla".

Aha... Tehát nyugodjak meg, hogy a valószínűleg egyébként is koraszülött babámat már egyből műteni akarják.

Nyilván tudom, hogy nincs semmi baj az agyam egyik oldalával, de ugyanakkor meg annyira hihetetlenül rossz volt 2 órán át az hallgatni "hozzáértő SZAKEMBEREKTŐL", hogy "HHHMMMM, NEM TALÁLOM A GYOMRÁT".

Pont odáig tartott bennem az erő amíg beszálltunk a kocsiba hazafele, aztán elszakadt a cérna....

2 hét múlva megint megyünk, addig csak és kizárólag sört kapnak a srácok... :)