Eljött ez is. Beléptünk a 32. hétbe srácok! Lassan elhagyjuk az Aprajafalva jelzőt, hisz már cseppet sem vagytok apróak. Holnap be kell költöznünk az új helyünkre.

A reggelem a Kapitánnyal történt egyeztetéssel indult (Kapitány=Doktor Úr, mert miután ismét bepróbálkoztam egy "nem lehetne-e, hogy később költözzek be a kórházba..." kezdetű mondattal, akkor leteremtett, hogy a 32. héttől ő a kapitány. Így már csak annyit tudtam mondani, hogy "Parancs, értettem...") két könycseppet elmorzsolva a telefonnal a kezemben. Holnap reggel találkozunk.

Utána gurultam is tovább a védőnőhöz utolsó látogatásra, mérlegelésre, megjelenésre. Nem is tudom már minek nevezzem. Nagyon izgatott, alig várja, hogy megszülessenek a fiúk és jöhessen hozzánk:) beszélgettünk még néhány protokoll dologról, de alapvetően már úgy éreztem magam mint amikor érettségi után bemész a tanáriba és már csak úgy lötyögni vagy ott, semmi kötöttség, mert itt a VÉGE. Nem számít már mennyi a vérnyomásod, nem számít a súly, nem izgulsz az egyéb eredmények miatt, mert tök mindegy mi az, már vége. Holnap reggel kórház.

A nap többi részét anyával töltöttem egy utolsó nagy renoválást tartva. Hozott ebédet, aztán neki is estünk és megnyitottuk a házi fodrász-kozmetika szalont. Utoljára.

Össze is van pakolva, igaz, annyi cuccom van, hogy elképzelni se tudom mi lesz bent... És mennyi minden nincs még berakva amire nem is gondoltam! A gyerekeknek pedig amire szükség van... 1-nél se kevés, de így, hogy minden 3-szorozódik...!

A sírógörcs kerülget ettől a helyzettől és a napról napra közeledő félelmektől annak ellenére is, hogy tudom, hogy ez az ő érdekük és így tud a Kapitány 100%osan biztonságba helyezni.

Annyira furcsa, hogy ez az utolsó kettesben töltött éjszakánk itthon, több nem lesz. Legközelebb már egy gyerekekkel megtöltött lakásba fogunk élni, elkezdődik egy teljesen másik életünk. Felfoghatatlan. Hihetetlen. Atya úristen!!