Minden 3,5 évvel ezelőtt kezdődött... 27 évesen -az akkor még csak barátommal - elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Mire várjunk? Megtaláltam azt az embert akivel az egész életemet le szeretném élni, ő is szeretné és én is...:)
Első lépés: gyógyszer kuka! Jaj, emlékszem még, hogy mennyire lelkesen vigyáztunk, hisz a köztudatban várni "kell" 3-6 hónapot, hogy kiürüljön, ellenkező esetben ajjjajjj.... És akkor még nem is sejtettük, hogy ez mennyire nem így működik. Teljesen abban a hitben éltem, hogy legkésőbb fél éven belül boldog családi élet fogja kezdetét venni és óriási pocakommal, boldogan, kiegyensúlyozottan, meleg vacsorával otthon várjuk a munkából hazatért uramat.
Eltelt az első év... A tények: elfogyasztottam legalább 100 db terhességi tesztet, hisz ha már csak 1 órával később jött meg, már bíztam benne, hogy eljött az idő. Kívülről betéve tudtam az összes forgalmazó összes használati utasítását, hiszen kemény perceket kellett várnom, hogy megjelenjen az a bizonyos 2. csík!! De nem tette... Sírás, bőgés, 10 percenként kukából visszaszedés, hogy "hátha mégis megjelent az a csík csak később....". Nem. Realizálnom kellett, hogy cseppet sem vagyok terhes. Közben elfogyasztottam 2 orvost akik porba alázva, majdnem hogy kinevetve közölték mit akarok én teherbe esni?! Hát nem zárják ki 100%-osan, mert csodák még léteznek, ugyebár...........
Minden egyes hónapban harcoltam. Önmagammal, a tudattal, hogy terhes akarok (írhatnám, hogy "szeretnék", de akkor nem lenne őszinte) lenni. A családban közben minden évben született egy újabb kis baba, a baráti körömben is túl vannak már sokan a 2-on... És én? Van egy tökéletes kapcsolatom, egy fasza munkahelyem, minden happy, de nekem mikor lesznek már babáim? Ahogy teltek az évek, a szülinapok, én úgy éreztem egyre rosszabbul magam.
Közben újabb orvosokat fogyasztottam el, haladtam a protokoll szerint. Volt hónap, amikor már csodálozva néztem a 12. vérvétel után, hogy mégis honnan tudnak még mindig csapolni? Kiderült, hogy IR-es vagyok. Igen, ez a legnagyobb "bűnöm". A "bűn" melyre minden ráfogható. És a sablon szövegek amiket kaptam: "fogyjon le", "váltson életvitelt", "sportoljon" BLABLABLA.
Eljött az idő. Elég volt a Föld összes "legjobb orvosából", elég volt a sok fintorgó, nőket megalázó "orvosnak" nevezett baromból (természetesen tisztelet a kivételnek és köszönet azoknak, akik nem támadtak, hanem bíztattak <3 ). Feldobom a google-nak a szerencsém, a talpamra állok és megtalálom az orvost, aki segíteni fog nekem. És így lett.. A kerületben első találatra kidobott magánorvoshoz bejelentkeztem. Emlékszem az első találkozásunkra kb. 3 hónappal ezelőtt: beléptem hozzá és az összes izgalom eltűnt a testemből. Leültem vele szembe és a hangja, a tekintete, a mozdulatai megnyugtattak. Tudtam, hogy ennek az orvosnak a "fogyjon le aztán teherbe esik" mondat is tökéletesen áll és nem fogok bőgve kijönni. De nem mondta. Vette a fáradtságot és az elé pakolt kiscsilliárdnyi leletemet végigböngészve (mint a mamik amikor mennek nagy mappákkal az orvosokhoz... rendesen irattározni kellene a mennyiségre való tekintettel:D ), szóval megállapította, hogy az IR-t leszámítva az égvilágon semmi bajom és ő az IR-t sem kezelné bajnak. Megadta az esélyt nekem, hogy ne ugorjunk fejjel a hormonkezelések világába, felírt egy hormonmentes gyógyszert...hátha...Ezzel párhuzamosan pedig életmódot váltottam: száműztem a cukrot és a fehér lisztet. Számoltam a kalóriát, de elsősorban a szénhidrátot.
És 3 héttel ezelőtt hihetetlen rosszul voltam, de egyáltalán nem nevezném terhességi tüneteknek amit produkáltam. A férjem (igen, 3,5 hónappal ezelőtt az lett:)) ) megkért, hogy csináljak tesztet. Őszinte leszek: a gyomrom borsószem nagyságúra zsugorodott a kérésétől mert féltem az újabb csalódástól, hisz 3,5 év alatt annyiszor, de annyiszor volt már ilyen. Meghalt a remény, nem akarok többet sírni miközben a kezembe tartok legalább 3 különféle márkájú negatív tesztet.
Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem minden maradék bátorságom és eleget téve kérésének megcsináltam. Oda se mertem nézni másodpercekig - melyek óráknak tűntek -, de a látóterembe bevillant a két csík!!!!! Mint amikor Las Vegasban kivillan a JACKPOT! Úristen-úristen, forgattam jobbra, forgattam balra, a használati útmutatás mellé tettem, hogy tényleg úgy van, ott van, ez tényleg 2 csík??? A dobozán kívülről is leellenőriztem, remegtem, zokogtam, hirtelen annyira váratlanul ért az, amit évek óta várok. Nem hittem el, nem tudtam kontrollálni az agyam, szombat reggel, kezembe a teszttel a még mit sem sejtő alvó férjemre rárontottam a hálószoba ajtót és nagyjából zokova a nyakába borulva közöltem vele, hogy apa lesz:)))
És innen kezdődött minden. Boldogság mámorban úszva próbáljuk magunkat kordában tartani, hogy el ne mondjuk senkinek, hisz még csak 7 hetes vagyok. De hát elég nehéz elszabadult hormonháztartással rendelkező leendő anyaként, egy örömmámorban úszó leendő apukával ezt betartani:))
De folytatom. Mert a történetünk itt még közel se zárult.
Tegnap estére volt a 6-7. hetes vizsgálat. Előzményként le kell írnom, hogy nagyon sokszor viccelődtünk azzal, hogy nekünk egyszer fog összejönni, de akkor ikrek. Tutira megyünk. A férjem esélyes is rá, így sokszor el is játszadoztunk a gondolattal mennyire jó lenne.... De a kezdeti kudarcok után egyáltalán nem mertem beleélni magam, örülök ha egy is lesz, de az egészséges legyen.
Szóval a vizsgálóban fekszek, a férjem a monitort bogarássza, majd megszólal a doktor úr: "Azt hiszem megfognak lepődni...de...1...2...." - én oda se mertem nézni, magamban örömsikongásban elmondtam 3 imát, hogy "ikrek ikrek ikrek ikrek" - de a doktor itt még nem hagyta abba a számolást: "3...."
Kész, lefagytunk, ennyiszer egymás után még szerintem sose mondtuk el az "atyaúristent".
Még nem tértünk észhez, nem bírtuk felfogni.. Én személy szerint (vagyis MI SZEMÉLYÜNK SZERINT pontosan 4-en, egy személyben, értitek!!??:D ) semmit se aludtam. Felborult az életünk, lakást kell intézni, kocsit, miiiiiiiiiiiiiindent.
Az uram itt horkol mellettem satu részegen, mert este meg kellett előünnepelni a hírt és valahogy feldolgozni, mert azért ez elég kemény akárhogy is nézzük:) Én már kigugliztam milyen logisztikai praktikák léteznek, de az a szomorú igazság, hogy erre az esetre nagyon nincs felkészülve egyetlen bababolt se itthon.
Nem tudom hogyan tovább, de hihetetlenül boldogok vagyunk (így együtt 5-en.... atyaúristen....). De a téma érzékenységére való tekintettel, illetve arra, hogy ez fizikai tünetekben is pont ennyire érzékenyen érint, elmegyek és kidobom a reggeli taccsot... Na persze én nem a 3 üveg panyolai pálinkától, mint a mellettem mély álomba szenderült férjem, aki éppen a nyugalom szigetén bóklászik álmában. De próbálom nem zavarni, hisz az ő nyugalmi ideje is vészesen ketyeg... atyaúristen!!!!!!!!!!!!!
