22:14 van. Elcsendesült a ház, alszanak a fiúk. Én pedig hihetetlen mód késztetést érzek arra, hogy írjak. Majdnem egy év telt el az utolsó posztom óta. Pedig ne tudjátok meg hány megkezdett bejegyzés van itt elmentve a piszkozatok közé. Annyi, de annyi mindent szerettem volna mesélni, de elfogyott az erőm. Szerettem volna nektek mesélni arról, hogy milyen volt 3 gyerek mellett lebonyolítani egy költözést, milyen volt az első szülinapjuk, hogyan sütöttem saját kezűleg 3 emeletes tortát, milyen volt tv műsorban szerepelni, milyen túlélni egy napot a fiúkkal, hogyan telt a nyarunk és hogyan is haladunk tovább az álmok kikövezett útján, melyért sokszor vért izzadva küzdünk.Aztán volt, amikor mély pontomban szerettem volna kiírni a világnak, hogy nekem most mennyire nehéz, mennyire fáj, mennyire szakadok bele ebbe az egész "anyaság" mizériába, de aztán ez is elmaradt, sose jutottam el az "éles mentés" gombig, hogy ti is lássátok (bár hozzá teszem, azért 99%-ban szimplán sose értem a végére...:D:D ).

Az őszintét megvallva tényleg NAGYON nehéz anyának lenni. Számomra azért, mert egyszerűen sose lehetek engedékeny, sose hagyhatom borulni a kötelező rendszert, sose lehetek "jófej". Néha-néha előfordul 1-1 csúszás ami olyan mértékű széthullással jár, hogy mindig megfogadom, soha többé. Széthullnak a fiúk is, megszakad a rend, emiatt széthullok én is. Kontrollálhatatlanná válik minden, elszabadul a pokol. Sokan nem értik ezt, sokszor hallom a hátam mögött a mondatokat, hogy miért vagyok ilyen, sokszor érzem én is, hogy annyira jó lenne engedni a gyeplőn. De tudom, hogy ez így jó, így helyes, így tudunk egyben maradni, így fogom tudni egyedül végig csinálni a következő napot. Annyi meló van abban, hogy eljussunk oda ahol most tartunk. Hogy egyszerre aludjanak, egyszerre egyenek, minden lényegesebb dolog az életükben egyszerre történjen, legyen ez bármilyen témakört érintve. Egyik sem érezze hátrányban magát a másikkal szemben, annak ellenére, hogy ez egy örök verseny közöttük. Mindig van első és mindig van utolsó. És mindig vagyok én, aki kinyírja azt az embert, aki ezt szóvá meri tenni előttük:D

Örök verseny nekik minden. Ki kapjon először kanalat a kezébe, kihez érek hozzá először, kit veszek ki az ágyból, ki tud a jobb lábamra ülni, hogy osztoznak meg harcolva a karjaimért, lökik fel egymást, harapják és rúgják csak azért, hogy elsők legyenek. Látom az erőt, hallom az eszeveszett sikítást amikor veszítenek. Másodiknak is nehéz lenni ebben a napi versenyben, de a harmadik hely... az bizony a világ vége. Elszakad a cérna, földhöz vágja piciny testét, torkaszakadtából üvölt, és ha szerencsém van, akkor mindez a szőnyegen történik. Ha nincs, akkor a konyha járólapján erőteljesen fej-koppanás effektekkel. Aztán ezzel a produkcióval eléri/né hogy rohanjak vigasztalni, amihez az első és második helyezettet ott kell hagynom, akik pedig azért kezdenek el üvölteni... szóval akkor most mi is a megoldás?!:)) És ez csak egy a napi 99999 szituációból amiben helyt kell állnom lelkileg és testileg is.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy anyává válni a legnagyobb tükör, minden pillanatában szembesülsz magaddal. Hogy reagálsz le helyzeteket, de a durva, amikor a gyerekek elkezdenek utánozni. Nézik minden mozdulatom és ők is pontosan azt teszik egymással amit én velük... Rengeteg dolgot megtanultam tőlük:

- hogyan kell nulla alvással túlélni több napot, hetet, hónapot,

- hogyan kell 3 perc alatt 3 gyereket átpelenkázni,

- hogyan kell 3 perc alatt 3 gyereket úgy átpelenkázni, hogy az éppen "szabadlábon lévő" 2 folyamatosan húzgálja a nadrágot le rólad,

- hogyan kell 3 perc alatt 3 gyereket úgy átpelenkázni, hogy 1 a pelenkázón teli erőből rugdossa a hasad és szökni próbál, 1 a combodat harapja, 1 pedig a konyhában a kukából szedi ki kakis pelenkát,

- hogyan kell egyszerre 3 gyereket megetetni sírás, ordibálás nélkül,

- a körömvágás és a hajvágás egyenlő a világ végével, tudtátok? 60 db körmöt levágni úgy, hogy 40 teli erőből a hátad markolja, 20 pedig random szerűen mozog és állandó imát mondogatsz, hogy vér nélkül megússzuk:)

- megtanultam azt is, hogyan fegyelmezzem magam. Pl. amikor teljesen kimerülve leülök a kanapéra, gondolván, kapok 2-3 perc szusszanásnyi időt, akkor egy 10 kg-s gyerek belevetődik oldalról a bordáim közé, egy másik 10 kg-s csomag a vállamra támaszkodva torkaszakadtából üvölti, hogy "áááányáááá, ááánnyáááááá", egy pedig a kanapé háttámlájára teleportálódva teljes erejéből a hajamba kapaszkodva RÖHÖG. Ez az az eset, amit egy normális tűrőképességű ember sem bír ki, nagyjából én is szívem szerint átváltoznék valami szuperhősnek és szétcsapnék mindenkit (bocs fiúk, de ez tényleg kemény....:D ). És ilyenkor veszel egy nagy levegőt, kezded a hajadból kiszedni azt a két apró kezet, leszeded a hátad mögüli gyereket aki azóta is RÖHÖG ezen, majd kiszeded a jobb oldalbordádba épültet, és végül megkérdezed az "ááánnyáááá ánnyáááá"-zót, hogy ugyan árulja már el mi a baja, mert itt vagyok és látom, hiába üvölti a nevem. (aztán van az, amikor nem megy ez a türelem és az utca is tőlem zeng.... de erről nem beszélünk:D:D ),

- megtanultam, hogy SOHA semmilyen körülmények között NE nyúlj játékhoz ha alszanak. Ezek a szülők ellenségei, még az is meg fog szólalni ami már a gyártósoron se zenélt. TUTI! Pont akkor, amikor NEM KÉNE!

- háztartást vezetni és gyerekeket nevelni egyszerre: Amíg bedobod a mosást, addig a fiúk kipakolják a konyhát. Amíg megpakolod a mosogatógépet, addig a fiúk a szobájukban szétharapják egymást. Amíg főzök, addig tuti valaki a radiátorról akar fejest ugrani a szőnyegbe. Amíg kovászos uborkát rakok el, addig biztosan 3 gyerekre lépek rá, mert mindenki a lábamat használná létrának, hogy végignézze a folyamatot. Amíg kiszaladok az udvarra, hogy kivigyem a szemetet, addig bent legalább 1 tarhonyás zacskó fog széthullani és legalább 60 db mosogatótabletta kerül át a dobozából a kukába és legalább egy gyerek lesz aki csurig tömi a száját popsitörlővel és készül megfulladni. De amíg őt megmentem, addig másik kettő felmászik a nappali közepén az asztalra és ordibál, hogy "ááányáááá, ááánnyyyyááá" és RÖHÖG.

- rájöttem, hogy nem tudok világot megváltani. És arra is, hogy nem is akarok. Túlélni akarok és megélni. Nem érdekel már más nyűgje, nem érdekelnek a "világszenzációs" hírek, nem érdekel mi van a világban. Arról is ma értesültem, hogy hosszú hétvége lesz, ja és amúgy már augusztus 20-át fogunk írni. Hol érdekel engem milyen napok vannak, jelenleg mind egyforma és minden nap ÁÁNNYYÁÁÁ vagyok:D ÁNNYÁÁÁÁ, aki nem látott már évek óta híradót (ez nagggyooon durva, de a legdurvább, hogy fel sem tűnik..., mit híradót, tvt is csak kikapcsolt állapotban:D), ÁÁNNYYÁÁÁ, aki inkább gyönyörködik abban, ahogy ez a három fiú napról napra ügyesebb és okosabb és ÁÁÁNNYYÁÁÁÁ vagyok akkor is, amikor megmutatják nekem, hogy éppen mit eszeltek ki, mire jöttek rá, hogyan oldják meg a nap mint nap előkerült újabb akadályokat:)

- megtanultam értékelni az embereket akik körül vesznek: a szüleimet, hogy ők is végig csinálták ezt (osztva hárommal verzióban:D ), hogy bármikor szó nélkül meglátják azt, mi az amiben tudnak  segíteni; a barátokat, akik a földön az egyetlenek, akik megértik miért van szükségem egy üveg nutellára, hogy lenyugodjak:D; a szomszédokat, akik ha már nagyon hangosan fejtem ki a véleményem a fiaimnak, akkor képesek egy tábla nyugtató csokival beállítani vagy engedik hogy a könnycseppjeim elárasszák a vállukat...:D

Egy szó, mint száz: aprajafalva már elmúlt 1,5 éves, mi pedig kitartóan gyűrjük az akadályokat, hajszoljuk a kifogyhatatlan álmokat és a túlélés mellett próbáljuk megélni is a pillanatokat:)))

És igyekszem többet írni is...:)))