Trikrek élete :):):)

Lehull a lepel...

2017. március 26. - KoHoHeni

Úgy döntöttem, hogy lerántom a leplet arról a rengeteg embert foglalkoztató kérdésről, hogy "Hogy van neked időd még blogot is írni?!".

Nos, 2 alapvető dolog van:

1) Brutál szigorú napirend. Amikor megszületett Aprajafalva és bekerültünk a PIC osztályra, akkor hihetetlenül megszenvedtem az ott eltöltött 3,5 hetet, de elsősorban az elejét.. Amikor még gyakorlatilag alig telt el 24 óra a szülés után és már két lábon kell ellátnod a gyerekeid úgy, hogy egyébként azt se tudod melyik bolygón vagy. De megy a lelki terror, hogy legyen elég tejed (ezt úgy naponta legalább 5-ször, 5 féle képpen tolták az arcodba kendőzetlenül), holott még fizikailag is teljesen padlón vagy. Majd rám küldték az "ismerünk olyan anyukát, aki 3-as ikreket 9 hónapig ellátott kizárólag anyatejjel és jó lenne, ha összeszedné magát, mert nem lehetetlen" mondatot és ott meg is halt a "buli", végleg. Zokogtam, hogy mekkora szar anya vagyok, hogy nincs tejem, hogy nem tudom megemelni a gyereket, mert a vérnyomásingadozás miatt féltem, hogy ott esek össze néha, de ettől még küzdöttem és gyakorlatilag akartam, hogy legyen! De nem lett. És itt, ezen a szent helyen - amihez hasonlítani egy katonai kiképző központot sem lehetne - kaptam meg azokat az alapokat amik lehetővé teszik azt, hogy blogot is tudjak írni... Hiszen beállt egy olyan szigorú napirend az életünkbe, melyet már "csak" tudni kell tartani. A legfontosabb alap szabály: ha egy valaki kel enni, akkor keltek mindenkit, hogy véletlenül se csússzanak el egymástól. És bár sokan mondják, hogy a babáknak az igény szerinti etetés kell.... Igen, csak nem a mi esetünkben. Nálunk az igény szerintiség abban merül ki, hogy hagyom, hogy magától jelezze az első, hogy éhes. Utána már nincs mese, ennie kell mindenkinek. Persze szigorúan tartva a minimum 3 órás időintervallumokat is.

2) Család. Egy olyan család van mögöttem, akiknél álmodni sem lehetne jobbat! Egy család, akik nem engedik, hogy bekattanjak a nonstop gyerekbőgésbe, nem hagyják, hogy beforduljak a 4 fal között, mert mindenben támogatnak és segítenek. Támogatják, hogy újból fénykorát élhesse a szolifüggőségem, hogy elmehessek néha vásárolni (még ha csak babavizet is, de akkor is..), sőt, azt is, hogy néha lefeküdjek 1-2 órára aludni.Van egy férjem, aki imádja a fiait és számára nincs lehetetlen: egyedül is simán elvan velük, eteti-pelenkázza-altatja őket, ha éppen elzavar itthonról, akkor egy igazi "pótanya" tud lenni. Éjszakánként ugyanúgy felkel velem, hogy a fiúk a lehető legkevesebb sírással folytathassák az éjszakájukat:)  Továbbá vannak nagyszülők, akik szintén állandó készenlétben lesik óhajunk-sóhajunk és nem engedik, hogy napközben egyedül maradjak a fiúkkal, sütnek-főznek-vasalnak ránk, segítenek az etetésben és abban, hogy kizökkenjek néha a zombi üzemmódból.

A 3. pedig, hogy nem sajnálom feláldozni az alvási időm ilyenekre, hogy blogot írjak, emlék-fotó albumot szerkesszek, közösségi életet éljek... hisz aludhatnék most is, de nem teszem, mert szeretem amit csinálok. Szeretek ide írni, szeretem az egyéb elfoglaltságokat, szeretem egyengetni a hétköznapokat. Az alvás az egy felesleges kötelező elem lett az életemben, mely már egyáltalán nem nyújtja azt az élvezetet mint régen. Elég az a napi 3-4 óra egyhuzamban, meg néha-néha 0,5-1-2 óra napközben. Ha lenne valami cucc, amit beszedve túl lehetne élni alvás nélkül ezeket az éveket, akkor biztosan törzsfogyasztó lennék, mert nem akarok lemaradni semmiről. A gyerekeim egyetlen szuszogásáról sem, egyetlen kézkalimpálásáról sem, és semmiről sem, ami akkor történik amikor alszunk.

Szóval ezek kellenek együttesen ahhoz, hogy most is itt üljek és pötyögjem a klaviatúrát. Hihetetlen szerencsésnek mondhatom magam, hogy -minden nehézség és szenvedés ellenére - a PIC-en kaptam egy olyan alapot az életünkhöz, amit a családom tett egésszé és mind ez annyira feltuningol, hogy egyáltalán nem esik nehezemre a gyereknevelés mellett másik 30 dolgot is csinálni:)

Ennyire részletesen talán még nem is válaszoltam senkinek erre a kérdésre. De most azért befejezem és ledőlök kicsit, mert nagyon hosszú napunk volt... de erről majd egy másik postban!:)) CSODASZUPISZÉP álmokat mindenkinek!:)

Orvos vs. google vs. közvélemény vs. tapasztaltak / üzenet Nektek

A napokban felemésztett a tudat, hogy döntéseket kell hozni a fiaim életével kapcsolatban és ez ISZONYATOSAN nehéz. És még nem is beszélhetünk nagy kérdésekről, egyszerűen csak a babáknál állandó téma: hasfájás és a kaki.

És ilyenkor jön a google, ami mindent megmond, majd jön az orvos akinek tuti teljesen más álláspontja van, majd jönnek a közvélemények, amik egy harmadik verziót vázolnak fel, majd meghallgatod a hozzád közelállók véleményét, ami részben ilyen, részben olyan és akkor ott találod magad 9 tűz között és a fejed felett a véres kard: DÖNTENI KELL. És rajtunk múlik, hogy mennyire fog fájni vagy 

nem fájni a hasa, hányszor lesz kaki vagy nem lesz és a döntés amit meghozol az helyes-e vagy sem. Lehet-e egyáltalán helyes valami?! Majd ha döntöttél, akkor szállj szembe azokkal akik szerint szarul döntöttél, mert biztos, hogy lesznek csípős megjegyzések és ha hibázol, akkor BANG, technikai KO - ha még nem lennél elég padlón a döntések súlyától.

Hihetetlen nehéz döntéseket hozni, megtalálni az arany középutat, tudni kiszűrni a rengeteg féle véleményből azt amire szükséged van. És VÁLLALNI MINDEZÉRT A FELELŐSSÉGET. Ilyenkor mindig azt érzem, mintha jönne egy kis hang, hogy "Üdv a szülők világában!":)

Drága Patrik!

Ma van a névnapod és hihetetpatrik_nevnap2.jpglenül boldogok vagyunk, hogy szülőként megélhetjük, hogy először az életünkben az egyik fiunk névnapát ünnepeljük! Számtalan ember gratulált ma neked és remélem egyszer, évek múlva ha visszaolvasod ezt a blogot, akkor örömmel tölt majd el!:) Végtelen türelmed van és végtelenül nyugodt vagy, kivéve, ha kaja idő van! Vagy ha hason találod magad, mert egyébként te háton imádsz feküdni:))

Drága Fiaim!

Hihetetlen szépen gyarapodtok, már mindenki elérte a 3,5 kg-ot! Holnap lesz 2 hónapja, hogy a világra jöttetek és azóta repül az idő veletek. Sokszor nagyon kemény ahogy egymást buzdítva sírva fakadtok, de mindent kárpótol amikor a nyakunkba borulva szuszogtok vagy éppen telibe hánytok a tápszerrel:)) Imádjuk a csodaszép popsitokat törölgetni, hiszen számunkra még az is illatos akkor is, ha amúgy ésszel tudván nem az!:))) Egyre több kinőtt ruhátok van, már elértétek az 50 cm-t! Lassan eljutunk az újszülött ruhaméretig, még 6 cm!:))

22_harom.jpgDrága Bence!

Türelmetlenségednél már csak a fizikumod erősebb. Amint kinyílik a szemed, nem számít milyen napszak van vagy vannak-e tesóid akiket szintén el kell látni, neked azonnal meg kell kapnod amit kitalálsz:)) Persze sokat harcolunk a pelenkázón, hiszen állandóan jár a kezed-lábad és nem is akármilyen erővel!!! Lassan ketten fogunk kelleni melléd, hogy átpelenkázzunk!!:))

1_lori_mosolyog.jpg

Drága Lórika!

Annak ellenére, hogy te voltál a legkisebb, sokszor kenterbe vered a tesókat. Örök mosolyod mindig mosolyt csal mindenki arcára és elolvadunk a gyönyörtől! Kilóban és cm-ben is pontosan fej-fej mellett haladsz a többiekkel, cseppet sincs nyoma annak, hogy te lennél a "kicsi". Imádsz a tesókkal "beszélgetni", igazi kis kapocsként tartod össze a csapatot:)

seta.jpg

Megvolt az első sétánk is!!! Március 15-én úgy döntöttünk, hogy babakocsikra fel! Úgy néztunk ki mint egy kisebb bölcsi ami útra kelt:))) De nagyon jó érzés volt büszkén végigtolni titeket először a civilizációban és megmutatni nektek milyen is a nagyvárosban sétálni! Imádtátok!:))

 

 

 

A hétköznapjainkban pedig próbálunk non-stop helyt állni. Legkeményebbek az éjszakák, amikor kelünk mint a zombik és megyünk csukott szemmel, átesünk a légzésfigyelők kábelein, a nappaliban a pihenőszékeken, majd a nyakatokba borítjuk a tápszert miközben bebóbiskolva sokszor arra riadunk fel etetés közben, hogy ti is bealudtatok velünk együtt. Majd böfiztetés közben visszabukjátok ránk a felét, de ez így tökéletes, így csodaszép és pont így szeretjük!!!

Jaj, és a kedvencemet még nem is meséltem!! Hihetetlen gyorsan eltanultátok, hogy kell férfiasan böfizni, fingani és hangosan kakilni, mert lefekvéskor legalább fél órán át ennek a 3-nak a keverékére altatjátok el a szüleiteket. Zene füleinknek:D:D:D IMÁDJUK!!!!!!!!!!!!!

Életünk legkeményebb 6 órája

Az elmúlt 2 hetet rengeteg segítség közepette töltöttem, hiszen az első nap amikor a szerelmem visszament dolgozni és egyedül maradtam, konkrétan beletört a bicskám a "majd én egyedül ellátom a gyerekeim" elvembe. Mióta egyre jobban tudatuknál vannak a fiúk és egyre nagyobbak az igények, sőt kifejezetten szükség van arra, hogy egy nap több órán át már ne az ágyban legyenek, (mert szeretnek nézelődni, kalimpálni, felfedezni a világot, fényeket) azóta nagyon nehéz betartani a 3 óránkénti etetést, alvást, mert mindenki máshogy működik. Viszont amikor sikerül akkor egyszerre üvöltenek a kajáért, egyszerre kakálják teli a pelust és egyszerre fordulnak le a légzésfigyelőről, hogy az is sípoljon eme csodás hangzavar mellé. Nekem pedig a szívem szakad meg, hogy nem tudok osztódni és nincs még 4 kezem a meglévő kettő mellé, milyen anya vagyok már?!

Így történt, hogy kértem Nagymami és Tassimama segítségét, hogy amikor tudnak jöjjenek, mert elvéreztem. Óriási segítség, hogy vannak, és az elmúlt két hetet próbáltuk úgy logisztikázni, hogy nagyon ritka volt az az idő amikor egyedül maradtam a fiúkkal.

Aztán eljött a tegnap délután 16:00. Nagymami hazament, szerelmem úgyis hamarosan jön, a fiúk csendesen alszanak. Gondoltam én is lefekszek kicsit pihenni... GONDOLTAM ÉN, de hát tudhatnám már, hogy az én gondolataimmal már nem én rendelkezek! Vihar előtti csend honolt. Ahogy megtaláltam az ágyban a legkényelmesebb pózt és már-már éppen a 100. bárány számlálásánál tartottam, felsírt Lóri. Majd Patrik. Most éppen egyszerre jött rájuk a fent említett "vegyél ki az ágyunkból mert nézelődni akarunk és egyébként is fáj a hasunk" feeling. Közben hazaért a szerelmem is szerencsére, így nem is estem kétségbe, kikaptuk őket az ágyból és próbáltunk úrrá lenni a helyzeten. Nagyjából sikerült is, alvás felejtős, jött a kaja idő.

Kaja után pedig muszáj volt elmennie vásárolni valakinek, hiszen erősen fogytán a babavíz és ennyi éhes száj mellett bizony ez most fontosabb kelléke a háztartásnak mint bármi a Földön. Egyedül maradtam.

Ahogy kitette a lábát édesapukájuk az ajtón elkezdődött a rémálom.

Először Lóri kezdett üvölteni, aki felkeltette Bencét és Bence Patrikot. Gondoltam kihozom őket a pihenőszékükbe, hátha a rezgés, a babazene ami szól vagy vészhelyzetre a TV fénye, szóval valami csak hatni fog. Mivel most ettünk, ezért nyilván a teli gyomor mozgatása nagyon kockázatos, de nincs más választásom ha szeretném őket megnyugtatni. Így hát háromból kettő gyomra már a pihenőszékben jelezte nemtetszését. Gyorsan rohanás vissza a kis kendőikért, közbe takarni őket mert lerúgják, de tovább üvöltenek. Próbálom nem felvenni egyiket se, de kész, vége, az idegrendszerem kezdi felmondani a szolgálatot. Muszáj felvennem, így gyakorlatilag a kényszer hatására hirtelen megtanultam egyszerre három gyereket karba venni. A további mozgatás hatására ismét telibe hánytak, lassan csavarni lehet a pólómból a visszabukott tápszer és könnycseppek keverékét. Először Bencét vettem fel, majd Patrikot és végül Lórit középre. Leültem az ágyra énekeltem, dúdoltam, nem működött. Felálltam, ugráltam, mászkáltam, szívem szerint már kiugrottam volna az emeletről tehetetlenségemben.

Fáj a kaki, nagyon fáj. Úgy gondolom, hogy a kapott anyatejjel voltak gondok ami mind a hármójukat kivonta a forgalomból, így le is mondtam az egészet a továbbiakban. Hálás vagyok amiért eddig tudtak nekünk biztosítani és mindenkinek minden étkezésre jutott néhány milliliternyi, de az utolsó adag nagyon nem volt rendben.

A gyerekek tovább üvöltenek és nálam is elszakad a húr, már nem csak a visszahányt tápszertől és az ő könnyeiktől úszott a felsőm, de én is sírtam, hogy mennyire nem tudok rajtuk segíteni. Ültünk a kanapén, kezemben a 3 gyerekkel és mind a négyen egyszerre sírtunk: ők a fizikai fájdalomtól, én a lelkitől.

Kipróbáltam újra az ágyat, hátha most jobb lesz, már túl voltunk a szopipárnán, a pihenőszékeken, gyakorlatilag éppen csak fejen nem álltam, de tovább folytatódott az üvöltés és mivel egymás hegyén-hátán voltak, így már attól is dührohamot kaptak, így kénytelen voltam letenni mindenkit valahova. Túlélésre játszok, mikor jön már haza az uram??? Hátha ő tud valamit csinálni...

Mindenki üvölt tovább, dobhártyámnak már nyoma sincs, hallom a bejárati ajtón túl valaki jön, HURRÁ VÉGRE MEGJÖTT A FELMENTÉS. Csak nem hozzám... a szomszéd jött haza.

Közbe egyesével pakolgatom őket jobbról balra-balról jobbra és élvezem azt az 5-10 másodperces intervallumot amikor véletlen csendben marad mindenki. Derekam már majd leszakad, de kit érdekel ez ilyenkor.

Kemény percek repülnek, amikor rájövök, hogy amúgy a konyhában a folyóvíz csobog már egy ideje, mert éppen a cumisüvegek tisztítását végeztem amikor annyira felsírt az első gyerek az elején, hogy eldobva mindent rohantam... de vissza már nem tértem.

Éppen a 20. kört futottam a pihenőszékek-szoptatóspárna-sima párna-kezemben töltött etapokban a még mindig torkaszakadtából üvöltő gyerekeimmel, amikor végre hazaért a megmentőm. Vagyis azt hittem megment mindenkit, de neki sem sikerült. Aztán az ő idegrendszere is felmondta a szolgálatot. De legalább van 1 raklapnyi babavizünk.

Addig-addig tartott ez az egész, hogy újabb etetés következett, végre. Nála 1 gyerek, nálam kettő és már senkit nem érdekel az sem, ha a nyakukba mellé folyik a kaja, hátha ettől megnyugszik kicsit a gyomruk és utána egy jó kis tornáztatás után megindul a várva várt kaki. Mindenkinél. Haha, álmodj királylány.

21:00 és sikerült kettőt elaltatni. Megnyugodtak, már csak egy van fent. Nagyon fájhat neki, bárcsak én érezném amit ő érez. Nekem fájhatna 90000-szorosan is, de miért neki fáj?!?!?!?!

22:00 ÖRÖMTÁNC, BOLDOGSÁG, ÖKÖLPACSI, MEGCSINÁLTUK!!!!!!!!!!!!! Kijött, végre, megvan a KAKI!!!

Majd csend és kakiszag lepte el a lakást, mi pedig lehányva, lestrapálva, izgalomtól leizzadva kidőltünk arra a maradék 1 órára ami a következő etetésig még hátra volt.

EZ A KEMÉNY, NEM A SZÜLÉS.

 

Az "elsők".. Képekkel:)

Drága Kicsi Fiaim!

Nagyon sok "első" élménnyel gazdagodtatok mióta a világon vagytok, így szeretném nektek felidézni képek segítségével, hogy mik is történtek 2017. februárjában:

Első mosolyok, melyek nagy része még a kórházban történt, azonban igyekeztünk megörökíteni:)

20170202_172024.jpg20170202_172657.jpg20170219_143638.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Első látogatóitok akiket fogadtatok: Nagymami, Nagypapi, Tassimama, Tassipapa, Nagybácsi:

20170223_173401.jpg

20170219_142205.jpg20170224_121122.jpg20170224_151848.jpg

 

 

 

 

 

szabolcs.jpg

Első fürdés otthon:

20170215_173544.jpg20170215_172650.jpg20170219_173300.jpg

 

 

 

 

 

 

Első kúszások az ágyikótokban:

20170215_140839_1.jpg20170219_200757.jpg

 

 

 

 

 

Első bújócska Bencével:)

20170215_075416_2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Első fotózkodás velünk:)

01.jpg03.jpg04.jpg02.jpg

 

 

 

 

Első kinőtt ruháitok. A cm mindent elmond a méretekről:)

20170228_061439.jpg

 

 

 

 

Első kinőtt pelenkaméret, melyet közel 1,5 hónapig használtunk. Az elején még ez is óriási volt rátok!:)

20170226_172926-1.jpg

 

 

 

 

 

Első betelt kapa-pisi lap:) Ez csak egy a sok nyilvántartásból, mert ekkora létszám mellett máshogy nem lehet:)

20170227_183504.jpg

 

 

 

 

...és végül néhány kép még pluszba a mindennapainkból!:)

 20170223_174620.jpg20170218_205435.jpg20170213_081917.jpg20170218_114848.jpg20170221_104444.jpg

Közellenség neve: MÉRLEG

Most, hogy a lakásban fellelhető összes férfi alszik, én pedig már elindítottam a mosást, mosogatógépet, kész a reggeli és itt toporgok, hogy mi a francot csináljak még, mert süt a nap és semmi kedvem aludni, gondoltam írok arról, ami az egész terhesség (életem) alatt a legnagyobb félelmem volt...

Mióta világ a világ és én ezen a világon vagyok, azóta küzdök a súlyommal. A testem adottságait mindig is egy sorscsapásként éltem meg, hiszen számtalan kellemetlen pillanatot tudnék felidézni akár már óvodás korból is arról, hogy hogy nézek ki. Milliónyiszor feltettem már a kérdést, hogy MIÉRT PONT ÉN? És amikor a "tökéletes test" genetikát osztogatták, akkor nekem miért nem szólt senki, hogy álljak be abba a sorba? Azért azt hozzá teszem, hogy felnőtt fejjel már teljesen másképp élem meg ezeket a dolgokat, de ettől még isszonyú para volt, hogy mi lesz így velem ha egyszer terhes leszek? Hogy fogok én felvenni bármilyen ruhát, de egyáltalán hogy fogja bírni a gerincem, a testem ha felkapok magamra 30 kg-t és mi lesz utána, amikor szoptatni kell és gyakorlatilag ha nem eszel, nincs tej.

Aztán amikor megtudtuk, hogy Aprajafalva lakik a pocakomba, akkor megfordult minden. Egyrészt a hír hallatán, hogy VÉGRE ANYA LESZEK, másrészt pedig életemben először áldásként éltem meg, hogy ekkora testem van. Hogy ilyen magas vagyok, hogy a csípőm széles és nem utolsó sorban, hogy a hasam cseppet sem feszes! Mert tudtam már akkor, hogy ahhoz, hogy ne szakadjon szana széjjel a hasam és a 3 babának legyen elég helye, ahhoz pont ilyen test kell. És ezt tudatosította bennem az a rengeteg fénykép is amit láttam a MissTökéletes testű anyákról, akik pánikolva kértek tanácsot különböző fórumokon, hogy hogy lesz nekik újra feszes hasuk és hogy fog eltűnni a rengeteg csík róla? Engem pedig ez erősített abban, hogy az egész életen át tartó küzdelem a kilókkal most fordulatot vesz és KÖSZÖNÖM, HOGY PONT ILYEN VAGYOK AMILYEN.

Mindezzel párhuzamosan az életem részévé vált a napi 1-2-3-4-5 hányás is ami totális étvágytalansággal párosulva, teljesen mindegy volt, hogy az a minimális táplálék amit beviszek az mi, mert megfordul és jön is ki. Ez gyakorlatilag csak a kórházi létem alatt szűnt meg és már azon sem aggódtam, hogy igazából nutellát eszek nutellával, fánkot fánkkal vagy nutellát fánkkal.. amit egy jó kis MC Chiken menüvel kísérek SOK COLÁVAL. Valamiért végig ott volt a tudatomban, hogy most jött el az én időm, ehetem, mert most minden más lesz.

A szülés előtti éjszaka volt az utolsó mérlegelés ami a kezdeti súlyomhoz képest +22-t mutatott. Akkor kicsit elbizonytalanodtam, hogy jól tettem-e, hogy beküldtem Aprajafalvának azt a rengeteg fánkot és hogy már majdnem törzsvendég voltam a mekiben, de annyi más bajom volt, hogy nem is foglalkoztam vele tovább, lesz ami lesz.

Már amikor a műtőből kitoltak is mondták, hogy gyakorlatilag az első órában 8 liter folyadék távozott a testemből, ami akárhogy is nézzük már -8 kg. Aztán csak azt éreztem, hogy gyakorlatilag 12 óra alatt összementem, a térdemen kilátszódott a csont, a combom fele akkora lett, a kezemen lévő karszalag majdnem leesett a csuklómról (amit előtte már le akartam vágatni, mert beleépült a bőrömbe szinte) és elképzelni nem tudtam, hogy mi történik most velem.

Eltelt 3 nap és ráálltam ismét a mérlegre ami -19 kg-t mutatott. Madarat lehetett volna velem fogatni, hiszen gyakorlatilag majdnem minden lement 3 nap alatt, sőt, a maradék 3 kg-ról is meg voltam győződve, hogy ez még a vizesedésből származó víz a testemben és az is le fog menni.

Aztán a kórházi koszt, a non-stop fent lét, az egész napos gyerekek körüli pörgés hatására 2 hét múlva már -26 kg-nál tartottam. 4 kg-val voltam kevesebb mint amikor elkezdtem a terhességet. Volt olyan, aki meg sem ismert. Annyira vicces volt! Ültem a fejőszobában a csajokkal, éppen nagy traccspartyt tartottunk az élet nagy dolgairól amikor is beront az egyik nővér, hogy engem keres, mert nem mentem a kötelező szuriért és utánam hozta, de nem tudják-e, hogy hol vagyok?! Én nézek rá, többször összetalálkozott a tekintetünk és nem értettem, hogy most vicces kedvében van és azért tesz úgy, mintha itt sem lennék vagy mi történik most egyébként?? De ahogy keresett és megfagyott a levegő, mert a csajok sem értették és mondom neki, hogy hát itt vagyok.... Akkor teljesen kiakadt, hogy esküszi, hogy nem ismert meg, 3 napja amikor utoljára találkoztunk még kétszer ekkora voltam....:D:D:D

A bőröm pedig... Nem hogy rosszabb lett volna, gyakorlatilag azóta mérhetetlen selymesség lett úrrá rajta, amit nem is értek. De olyan pihe-puha lett a nem gyenge klóros víz ellenére, hogy tényleg már kezdem azt hinni, hogy valami természet feletti dolog történik most velem:)))

Így tehát el is határoztam, hogy hétfőtől tudatosan visszatérek a terhesség előtti étrendemre, újból száműzök minden finomított dolgot, elsősorban a cukrot és a lisztet és ha már ekkora áldást kaptam, hogy így reagálta le a szervezetem életem legnagyobb félelmét, akkor nem adom fel, tovább csinálom és megmutatom a világnak, hogy 3 gyerek nem kifogást generál a fogyásra, hanem erőt ad hozzá! Amire pár hónapon belül egyébként is nagy szükségünk lesz velük kapcsolatban...:)))

És a teljes igazsághoz hozzátartozik még valami: mivel a szüleim is életmódot váltottak, így biztos vagyok benne, hogy a minden nap náluk főzött ebéd is sokban hozzájárult ehhez az egészhez. Hogy bár az ebédidőt leszámítva totál egészségtelenül táplálkoztam, mégis a fő étkezés alatt semmi károsat nem kapott a szervezetem. És ezt itt is ezúton KÖSZÖNÖK!

 

Első családi "utazás"

Ma nagy nap volt. Azért hívom nagy napnak, mert először indultunk el itthonról együtt, családként. Bár az uticél annyira nem volt izgi, hiszen "csak" a kórházig kellett eljutnunk. "Csak" egy szemvizsgálatra, ami nagyjából 2 perc/gyerek. Időpont volt foglalva.

Férjemmel logisztikai meetinget tartottunk reggeli közben: Hogyan is kellene öltözködni, ki mit csinál, nagyon király, hogy pont kajaidőben kell mennünk. Én pakolom össze a cuccokat, ő pedig csomagolja a fiúkat. Ebbe a 3 órás etetésben az a szívás, hogy bármit akarsz tervezni vagy csinálni, biztos, hogy egy etetés minimum bele fog esni!

Megbeszéltük, hogy először mi készülünk el, hogy a fiúkra ne nagyon melegedjen rá a nagyjából 3-4 cm-es kis bundájuk a hordozóban. Így is történt, kit érdekel már, hogy csizmában trappolok végig a lakáson, szakad rólunk a víz, elindult az óra, muszáj sietni, mert mire 3 gyereket átpelenkázol, átöltöztetsz és becsomagolsz az indulásra, azok kemény percek, nekünk pedig versenyt kell futnunk az idővel. Nekik ebéd idő közeleg, én már bepakoltam az előre bekevert kajájukat, ételmelegítőt, mindenféle kelléket csak ahhoz, hogy megtudjunk ebédelni, ezen kívül pedig mindenből 3-at amire bármikor szükség lehet: pelenka, krém, popsitörlő, iratok, plédek, mindenből gondosan minimum 3. Háh, próbálok mindent belenyomkodni egy váltáskába és szívem szerint már ugrálnék rajta, hogy össze tudjam csukni, de akkor se fogok nagyobb táskát elővenni, mert így is 3 gyerek és a táska... Mit neked aerobik óra? Szülj három gyereket és próbálj meg velük csak a kórházig eljutni.

És igen, ezaz, már mindenkit összecsomagoltunk, mi is felöltöztünk, irány a lift. Lift. Az a lift, ahova 3 babahordozóval pont még mi ketten beférünk és senki más! Ez se valami családbarát... (a babakocsiról már régen letettem, hogy beférjen..).

A fiúk hihetetlen aranyosak, egy hangos szavuk nincs. De jaj, mi lesz ha fél12-t üt az óra és jön a 12 órás etetés. Totál para. Mi van ha rákezdenek majd mind a hárman üvölteni?

11 órakor pontban begurulunk a kórház elé, az uram gyorsan kipakol minket a bejárat belső részére, ő pedig elmegy leparkolni. Ott állok a 3 babahordozó mellett amikor is az emberek csodánkra járnak, mindenki ujjal mutogat, van aki odajön gratulálni, van aki a hasam méretét kostatja és van aki szóvá is teszi!!! Odajön egy anyuka akinek nem szent semmi és a "Jééé, 3-as ikrek???" kezdő kérdést feltéve közli velem, hogy igazából ahhoz képest nem is nagy a hasam.... Hát innentől cseppet sem voltam kedves, de ő csak mondta és csak mondta és már azon gondolkodtam hogy fogom a 3 babahordozót arrébb vinni, de feladtam. Egyedül ez nem megy.

Végre elbúcsúott tőlem és fogadhattam a további legalább 30 jókívánságot, ismét büszkén úszkálhattam az elismerő tekintetekben na és a kedvenc mondataimban: "JESSZUS, HOGY BÍROD EZT??", "NEKEM EGY IS SOK VOLT, HÁT MÉG 3....", "UGYE VAN SEGÍTSÉGED, KIZÁRT, HOGY EZT ANÉLKÜL LEHET CSINÁLNI!!!", "KAPOD A KIKÉPZÉST, MI?" 'LOMBIK VAGY TERMÉSZETES??".... Az utóbbi a kedvencem. Ez a téma mindenkit érdekel. Úgyhogy most szeretnék itt is pontot tenni ennek a történetnek a végére: TERMÉSZETES ÚTON JÖTTEK A BABÁK!!!:) És most ezzel a lendülettel rátetováltatom a homlokomra is ezt a mondatot, mert ez jobban érdekel mindenkit, mint az, hogy egészségesek-e. Mondjuk ez nem is lehet kérdés, lehet azért...?!:))))

Visszakanyarodva a mai napunkra. Lóri hallásvizsgálata a kórházban töltött napok alatt nem jött össze, mert annyira pici a hallójárata, hogy nem tudták megcsinálni. Így ma, miután megérkeztünk néhány telefonálgatást követően a tesóktól és szerelmemtől könnyes búcsút véve elindultam Lórival a kórház teljesen másik részébe hallásvizsgálatra. És hát pont a terhes patológián vágtattam keresztül ahol már olyan volt, mintha hazamentem volna:)) Ismerős arcok, orvosok, ápolónők, akikkel együtt éltem. És most mindenki örült nekünk!:)

Leküzdve a látogatási tilalom miatti mindenféle lezárásokat eljutottunk a célig. Köben már rég ebédidő lett, de a kicsi fiam annyira jó fej, hogy esze ágában sem volt felkelni és csendesen, nyugodtan vártunk a sorunkra. Fél órát. Amíg a másik két fiam egy teljesen más helyen szemvizsgálatra vár. Nagy nehezen mi következtünk, de feleslegesen... Ugyanis a gép annyira érzékeny, hogy ha a gyerek nem alszik annyira mélyen, hogy 1) ne mozduljon meg, 2) ne motogjon 3) ne nyögdécseljen 4) ne kalimpáljon 5) ne álmodjon 6) és levegőt is csak úgy vegyen, hogy nem mozdul meg semmilyen testrésze: akkor a vizsgálat ESÉLYTELEN! Ezek után nem részletezem az eredményt, mehetünk vissza... És majd talán egyszer ha ez a 6 pont egyszerre tud teljesülni úgy legalább fél percen át, akkor talán egyszer lesz eredmény is. TALÁN.

Rohanok vissza, vagyis rohantam volna vissza, de muszáj egy teljesen másik irányban visszafele megközelítenem a célt, hiszen a katonák már annyira nincsenek jófejek, hogy vissza is engedjenek a kezemben 1 gyerekkel. Mázli, hogy az elmúlt 9 hónapban sikerült keresztbe-kasba kiismerni az egész objektumot, így velem aztán nem csesznek ki, lehet kerülővel is, de úgyis visszamegyek oda, ahova kell....

És gyakorlatilag miután visszamentünk a többiekhez a sikertelen vizsgálatot követően kiderült, hogy mehetünk is vissza nagyjából oda ahol voltunk, mert igazából a szemvizsgálat ott lesz... de előtte ácsi, mert 10 percenként cseppenteni kell legalább 3-szor, hogy kitáguljon a pupillájuk. Mindenkinek.

Majd miután feltaláltunk a szemészetre, ahol a 12 órás időpontból lett 14 óra és már kicsit ingerülten, de mégis büszkén fogadtuk az egész osztály gratulációját ahol ismét a csodánkra jártak ott dolgozók és betegek is. Volt egy néni aki megint betalált a kedvenc kérdésemmel (természetes / lombik), de mindezt annyira kedvesen és már kicsit szégyenlősen tette, hogy szinte elnézést kért a kérdésért, hiszen ez magánügy. Jót mosolyogtam magamban, hogy MAGÁNÜGY?? Nekem már olyanom nincs:D Nincs szemérmesség, nincs szégyenlősség, nincs magánügy ha az ember 3-as ikreket vár. Emlékszem az elején, hogy milyen kis szégyenlősen mentem orvosról orvosra, de mire eljutottunk a szülésig, majd az azt követő tortúráig, egyszerűen ezek az érzések kihaltak, nem számított már, hogy férfi vagy nő aki éppen lát olyan állapotban amilyenben, csak haladjunk és segítsen és legyünk túl a vizsgálatokon:)

Szóval így történt, hogy a 2 perces/fő vizsgálatból 4 órás kórházi tartózkodás lett, ami felért nálam néhány aerobik órával. Úgy elfáradtunk mindannyian, hogy ahogy hazajöttünk kidőltünk. A fiúk az ágyukban, mi pedig a nappaliban pont abban a pózban amiben letettük a fenekünket.

Jah és mégvalami: Azért mert 2 fiam egyszínű (kék), 1 pedig másik színű (zöld) babahordozóban van, az közel sem jelenti azt, hogy ő kislány lenne. De a mai nappal felvettem ezt a kérdést is a tiltó listámra, hogy "JAJ DE JÓ, 2 FIÚ, 1 LÁNY, UGYE?". Ezek vakok???  Lelányozzák a fiam?? Ha nem biztos benne, akkor inkább kérdezze meg máshogy a nemek arányát.... Bár tény: a szemészeten történt mindez......:)))

 

Otthon, édes otthon! És az első közös napjaink:)

"Gyereket nevelni olyan, mint egy séta a parkban. Mármint a Jurassic Parkban." - és milyen igaz! Még csak 6 napja tapossuk együtt a napjainkat, de többször főttünk le eddig, mint nyáron a 45 fokokban:)

Viszont ez a 6 nap is nagyon tanulságos volt és hihetetlen jó, hogy ketten vagyunk itthon veletek és együtt agyalunk, hogy "MOST ÉPPEN MIÉRT SÍR??". Egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy ti még csak azért sírtok, mert éhesek vagytok és nem számít, hogy a napi 8-szori etetés helyett nektek kell repetába beiktatnunk plusz 1-et, az is mindegy, hogy néha megcsúszik a kezünk és kicsit több ml kajcsi jut a cumisüvegbe, apátok már a közös pacalozást tervezi. Én pedig egy egyedi igényeket kielégítő hűtőgyártó céget keresek, aki képes lesz az új lakásunkba akkora fagyasztós hűtőt gyártani, hogy legalább 3 levágott disznó beférjen ilyen étvágy mellett:))))

Azért vannak vicces sztorik. Lóri a bandából az, aki a legkisebb, aki a hasamban is alul volt és gyepálták a tesók és ő az, aki miatt a kórházban még néhány napot töltenünk kellett, mert nagyon nehezen erősödött meg annyira, hogy szonda nélkül, egyszerűen csak cumisüvegből tudjon enni. Ő volt mindig is az, akivel 30-40 percek is eltetek mire azt az utolsó 10 ml-t belecumiztattam. Éppen ezért meg sem fordult a fejünkben, hogy ha ő sírni fog, akkor az azért lesz mert éhes. Sírt. Nagyon sírt. Evés után sírt. Nagyon keservesen. Felvegyem? NEEE, elkényesztetjük. De felveszem. De ne! De sír!!! Nem hagyhatom, hogy sírjon. De nem kényeztethetem el!!! Mi a baja? Biztos a hasa fáj. Nem, az nem, csak felkéne venni. Csend lett kicsit. Hurrá, addig gyorsan lefürdök. Éppen csak elkezdett felmelegedni a fürdőszoba, amikor a szerelmem rohan be, hogy tuti lázas Lóri, mert forró a teste!!! Jézusom, biztos azért van ez, mert nem fertőtlenítettem ki az új cumiját! Ahh, mérjünk gyorsan lázat, nagyon sír!! Hogy a túróba működik ez a lázmérő???? A fülébe kell tenni, tuti oda. De nem világít a led. És mi ez a sok baromság amit kiír? Olvassuk el a használati útmutatót gyorsan. Bakker, ez angol!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Inkább mérjük meg a fenekében hagyományosan. Persze, hogy nem lázas. Semmi baja, csak sír. TALÁN ÉHES? Próbáljuk meg... És igen, úgy benyalt még egy adag kaját, hogy csak néztünk ki a fejünkből. A mai napra simán lekörözte a tesókat és gyorsabban megeszi az egyébként pont ugyan akkora adagját, mint a "nagyok":)

20170215_140839.jpgBence. Most lennétek 37 hetesek a pocakomban, ehelyett élethetednek 4. hetében az ágyban kúszol-mászol. És mi csodálkozunk azon ha besípol a légzésfigyelő?!:)) A nagybácsid szerint katona vagy tűzoltó leszel ilyen fizikummal!:)) De a testvéreid sem panaszkodhatnak, a képen látszik, hogy már ők is megindultak a jobb sarok fele. Pont úgy, mint Te. Annak ellenére, hogy a kiinduló pozíció mindenkinek a helyén, alvó helyzetben volt:O :D

20170216_144007_1.jpgKimenőt kaptam. Bizony. A kimenő tárgyát én dönthettem el és szívem szerint bevállaltam volna egy fodrász-kozmetikus-szolárium wellnes órát, de inkább úgy voltam vele, hogy emberek közé akarok menni. Kocsival, a gondolataimmal és a pénztárcámmal. Bele a világba, a kedvenc városomba, dugóba szeretnék ülni és csodálni az időjárást. Érezni, hogy kabát van rajtam, látni, hogy mennyire pörög a világban az élet. És büszkén vásárolni a babaholmik között és hobbi műkörmösként megvenni a legjobb körömvágó ollót a fiaimnak, mert már óriási a körmük:) És így is lett. Elindultam. "De ugye szerelmem, biztos meg tudod majd etetni őket??? Biztos ne maradjak?? Nagyon szívesen megvárom a következő etetést és csak utána megyek el... csak ide leszaladok, nem megyek messzire. De a telefon legyen a közeledben.. Nem, nem foglak 5 percenként hívni, csak majd azért vedd fel ha mégis..." - és így történt, hogy Pest másik végébe vettem az irányt és próbáltam a telefont minél távolabb tenni magamtól, de mégis olyan közel, hogy egy pillantásra lássam mikor fog csörögni, hogy menjek haza. De már eltelt fél óra és még mindig semmi. Nem is hiányzok nekik?? Na majd az etetésnél... Lehet csak nem kellene annyira messzire mennem.. hopp, itt az etetés idő, most inkább viszem a kezemben a telefont, hátha megcsörren. Már eltelt fél óra megint és nem hív. Lehet akkora a káosz, hogy nem tud felhívni se?! Tuti ott üvöltenek és éhesek én meg szégyeljem össze-vissza magam, hogy éppen a DM közepén vásárolok ahelyett, hogy a gyerekeket etetném és hogy hagyhattam magára a fiúkat?? Áh, el is ment a kedvem, de már jó messze vagyok és muszáj kaját venni, tehát egy gyors bevásárlás és rohanok haza.20170216_141157.jpg

Hazaértem. A szerelmem feltett lábakkal, röhögve telefonál, a bébiörbe nem hallatszik sírás, kérdezem minden oké?? Néz rám, hogy miért ne lenne az??? Hisz ő egyedül 35 perc alatt átpelenkázott mindenkit és meg is etette őket és most alszanak. Hát ez szép! Rekordot döntött, ekkora időt én se tudtam nyomni a kórházban egyedül... :D Szóval anyai szerep ide vagy oda, úgy látszik nekem van a legjobb férjem, akit pont erre a 3 gyerekes apai szerepre termettek!:))

Persze a zombi üzemmód őt is utól érte. Éppen ő volt a soros a kaja elkészítésében ami speckó baba vizet igényel normál esetben. Etetjük a gyerekeket, már van aki alszik, majd valamiért kiszaladtam a konyhába és furcsáltam, hogy hogy lehet ennyi víz a baba vízből még ezután az etetés után?! Kérdezem Tőle, hogy most akkor milyen vízből is készült amit esznek? Hát... nem pont abból amiből kellett volna... Kómásan eszébe sem jutott, hogy ne csapvízből készítsen kaját...:D:D:D De túléltük, senkinek nem lett baja. Csak a lelkünknek, hogy klóros vízet adtunk nekik... :D:D:D

Összességében egyébként annyira jó gyerekeink vannak, hogy tényleg egy szavunk sem lehet. Ha kaja van, akkor boldogság van. Ha ők alszanak, akkor mi is boldogok vagyunk. Ha tudunk egyhuzamban 2 órát aludni, akkor pedig egyenesen kizökkenünk a zombiságból:))

Ja! És alig várom a második kimenőmet....akkor is, ha lemerül a telefonom. Mert jó kezekben vagyunk. Nagyon jóban! Éljen a nagycsaládos élet:))))

 

Anya lettem!

Anya lettem!

A világ legboldogabb anyukája, 3 csodaszép és egészséges, macsó pasié. Annak a 3 fiúnak, aki a kórházban dolgozó összes ápolónő, nővér, doktornő fejét elcsavarták már:)

Na de ne rohanjünk ennyire előre, mert annyi minden történt az elmúlt egy hónapban, hogy azt se tudom hol kezdjem.
Talán ott, hogy miért is jöttetek hamarabb. Bevallom, hihetetlenül megviselt a kórházi lét és biztos vagyok benne, hogy ezért történt minden így. 33. hétben jártunk, csodaszép kedd reggelen amikor már a rengeteg gyógyszer ellenére is teljesen elszállt a vérnyomásom és úgy bevizesedett egyik pillanatról a másikra az egész testem, hogy egy krumpliszsák lettem eltorzult fejjel, aki egy tányért nem bírt megemelni. Elhagyott minden erőm, inkább nem ettem, nem ittam csak ne kelljen megemelni a fejem, a testem. Küzdöttem, hogy ne lássa rajtam senki, de hát esélytelen volt :D Jött is Kapitány azonnal, hogy pénteken szülünk. Kicsit összetörtem, mert én nem akarok még a 33. héten szülni.. De elfogadtam és beláttam, hogy ennek valóban itt a vége. Aztán megjöttek a labor eredmények és Kapitány visszarohant, hogy változás van, nem várunk péntekig, holnap szülés délelőtt. Sokkolt. Bár azt gondolja mindenki, hogy van ideje minden kismamának felkészülni lelkileg, de ez hülyeség, totál para lett úrrá rajtam is.
Este még meglátogatott a család, bár annyira nem voltam képben, hogy azt se tudom mit beszéltünk:D
És elérkezett a hajnal.. Meglepően nyugodt voltam, az éjszakát is végig aludtam és úgy voltam vele, hogy "jöjjön aminek jönnie kell". És jött is az első nővér, hogy előkészít.. Nagyon aranyos volt így hajnali 5-kor, olyan baromság kérdésekkel fárasztottam, hogy jókat kacagtunk:)) Bár nem nagyon tudtam mi történik, hisz pörögtek az események. Kicsit később csak jöttek sorba és sorba az orvosok bemutatkozni, a nővérek meglátogatni, átbeszélni még apróságokat úgy, hogy én már azt se tudtam hol vagyok, melyik bolygón az izgalomtól. Nem is érdekelt már ki milyen orvos és miket kérdez, csak teljen már az idő!!!
Elérkezett a 10 óra. Jött értem a szülésznő, Andi. Egy hihetetlenül jó fej csajszi aki kézzel-lábbal ragaszkodott hozzánk, még a főnökével is összeveszett, hogy ő lesz mellettünk és kész:D És nekem pont rá volt szükségem meg a férjemre, bár az ő arcára is minden kiült :D Néha azon szórakoztattam magam, hogy nem csak én nem tudok az izgalomtól értelmes és logikus kérdést feltenni, de ő sem:D
Szóval még mindig haladtunk a protokoll szerint, már belém folyt vagy 4 infuzió, itt lóg ki valami, ott lóg ki valami, a hasamban is érzik a fiúk, hogy valami történni fog:)
És 11-et ütött az óra, jöttek értem, irány a műtő!
Jesszus mennyien vannak! Legalább 15 férfi vett körül, bár nekem csak az volt a lényeg, hogy láthassam a Kapitányt, hogy nyugodt és szóljon hozzám, dobjon rám egy poént, hogy érezzem, minden a legnagyobb rendben. És így is lett, megnyugodtam:) Jöhet az érzéstelenítő a gerincbe.. Persze a doki se hagyhatta szó nélkül, hogy nekem miért pont oda kellett tetováltatni ahova neki szúrnia kell..:) Aztán kész, elzsibbadtam,lefektettek, eltakarták a fejem előtti részt és kezdődött. Kerestem a szerelmem is, de ahogy oldalra fordítottam a fejem és megláttam az üvegfal mögött felgyülemlett tömeget, inkább többet nem néztem oda:) Hihetetlen készültség volt, megszámlálhatatlan orvos, előre készített inkubatorok, nagy csoda fog történni:)
aszuletes.jpgÉs nem sokkal később 33 hét 4 naposan megszületett Aprajafalva: Bence 1600 grammal, majd Patrik 1490 grammal és végül Lóri 1450 grammal. Isten hozott drága kicsi FIAIM! <3 <3 <3
(Megjegyzés: A születési sorrend, az orvosok által feljegyzett A-B-C nem egyezik a korábban nőgyógyászatilag beazonosítható A-B-C babával, így ezért kisebb káosz volt, hogy kit honnan vettek ki és melyik nevet kapja:) Ezért nem stimmel a valóság az anyakönyvi hivatalos sorrenddel:) ).
Anya lettem!
Meghallottam először a kis erőtlen sírásukat és ott bőgtem én is. Valami megváltozott, vége egy korszaknak, kezdődik egy új: Anya lettem!
A fiúkat egyből vitték inkubátorba a PICre, engem pedig megpróbáltak összerakni. Kitoltak megfigyelőbe de ott már nem sok emlékem van a dolgokról annyi gyógyszert, fájdalomcsillapítót, infúziót toltak belém. Annyira emlékszem, hogy egyszer a szerelmem ült mellettem és beszélt hozzám, de semmit se fogtam belőle, és igazából el is aludtam, másodszor pedig a Kapitány ült le mellém, hogy meséljen a műtétről, de abba is bele aludtam:D megsimogatta az orrom és mondta, hogy akkor talán inkább majd később beszélünk :D és ennyi volt.
akep.jpgA műtét után 8 óra elteltével ki kellett mászni az ágyból. Igazából nekem még ezzel sem volt bajom, annyira el voltam kábítva, hogy fel se fogtam mit csinálok, simán "kipattantam", de megindulni nem sikerült. Köszönhetően a nővérek óriási türelmének és rengeteg segítségének hajnalban csak összejött, elindultam.. És innentől senki es semmi nem állított meg a gyógyulásban, Kapitány másnap mondta, hogy "elpusztíthatatlan" vagyok :D 
Muszáj is volt, nincs idő sebeket nyalogatni amikor a gyerekeimmel még nem is találkoztam. 
akep2.jpgAztán eljött a pillanat, átgurultam a PICre a fiaimhoz és életemben először megérinthettem az inkubátorba mindenkinek a csöpp kis apró, forró testét. Először Bencével ismerkedtünk össze, utána Patrikkal es végül Lórival. Leírni sem lehet amit éreztem és érzek most is akárhányszor hozzájuk érek.
Kezdetét vette a 0-24 anyai szolgálat amiből az első 3 napot végig bőgtem az érzelmi hullámok, a fáradtság, a kimerültség, az öröm, a fájdalom, a mindenféle hatások miatt, de amikor velük lehettem az mindent kárpótolt. A kenguruzás, a nővérek türelme nagyon sokat segített nekem is. És néhány nap alatt ki is kerültünk az inkubátorból, igazi kiságyban éltük egy légzésfigyelővel a mindennapokat pont úgy mint a nagyok:))
Felépülni itt nincs idő, hiszen eleinte 2, majd később 3 óránkénti szigorú napirendünk van. 45 perc jut a pelenkázásra és etetésre, majd 45 a fejésre és a maradék néhány perc arra, hogy aludjak. És ez ismétlődik 24 órán át nagyon szigorúan tartva az időket éjjel és nappal is. 
A legviccesebb az volt, amikor másik két szobatársammal együtt beállítottuk hajnal 3ra mindenki telefonját csipogni, majd 5-kor felriadok, hogy elaludtunk!!!! De mi volt a telefonokkal?? Miért nem csipogtak?? Egyszerre mind a 3?? Rohanok a nővérekhez a szokásos hajnali kötelező vérnyomásmérésre és kérdezi a nővér mi volt nálunk (a folyosó végén...) hajnal 3 körül mert óriási zenebonát hallottak..... Szóval ennyire voltunk kimerülve, hogy a kórház felkelt a fejünk mellett csipogó ébresztőre, mi pedig békésen szundítottunk mellette :D
akep3.jpgA fiúk napról napra egyre erősebbek és nagyobbak lettek és még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt velünk. Azt hittem, hogy majd ha a kezemben tartom őket akkor elhiszem, de nem, ezt még mindig nem lehet. Annyira édes és cuki mindenki, olyan kis aprók és törékenyek. 
Kiderült az is most már egyértelműen, hogy Bence és Patrik egypetejűek :)) Ciki vagy sem, de van, hogy én is összekeverem őket a mai napig :D Szerelmem a múltkor megfeledkezett arról kit is tart a kezében és mivel nálam volt Bence, nála Patrik, csak ő ezt nem figyelte, így simán letette Patrikot Bence ágyába, szépen betakargatta, bekapcsolt a légzésfigyelőt... még szerencse, hogy, képben voltam ugyanis egyébként semmi féle megkülönböztetést nem használnak :))
Mivel koraszülött baba mindenki ezért a PIC osztály nem véletlenül hallgatva a "családbarát" névre nagyon sok mindennel támogatja a családdá válásunkat és a gyerekek gyors felépülését. Pl. akkor jövünk és megyünk a babákhoz amikor akarunk (persze csak anya és apa) vagy el kell látni őket. Minden pénteken egy nagyon kedves lány jön és gitárral a kezében leül a családokhoz gyerekdalokat énekelni miközben a gyerekek a mellkason vannak és nyilván ennek is hihetetlenül nagy gyógyító ereje van.afurdes.jpg Ha valaki azt mondja nekem, hogy micimackót énekelve én egyszer sírni fogok a "minél inkább havazik annál inkább hull a hó" mondaton akkor lehet hülyének nézem, de itt ez is megtörtént :D:D Mert valami annyira megható ahogy nézed a fiad akin látszik mennyire élvezi ezt és közben tudod, hogy neki erre mennyire szüksége van most.
Aztán volt vödrös fürdetésben is részünk ami az anyaméhben lévő körülményekre emlékezteti őket és ezáltal úgy viselkednek mint a hasamban tették. Hihetetlen volt! Látni azt a két szememmel amit hónapokon át csak éreztem. Hogy Bence bent a főnök és bárkit helyre tesz :) Hogy Lóri legalul milyen kiképzést kapott a két felette lévő tesójától:) hát ezek után, hogy láttam mekkora harc ment, így már csak azon lepődök meg, hogy hogy maradt ép szervem körülöttük?!:D
Na és már akkora nőcsábász mindenki... Sorra tekerték el a nők fejét válogatás nélkül :D Lóri a mosolyával hódít amit képes 10 perc alatt 10-szer elővenni:) Bence a pózolásaival és a kalimpáló kezével, Patrik pedig egyszerűen a csodaszép szemeivel:))
Rengeteget köszönhetünk a koraszülött osztály dolgozóinak, illetve én pedig a terhes patológián dolgozóknak, hiszen nem csak a fiaim voltak jó kezekben, de engem is sikerült újraépíteniük:))
ahaza.jpg2017. február 10-én elérkezett a nagy nap: 3,5 hét PIC osztály vendéglátását élvezve úgy döntöttek a szakemberek, hogy elég erősek vagyunk már ahhoz, hogy elkezdjük nagycsaládos életünket:)
Hazaérkeztünk!
El se tudom képzelni, hogy ők mit érezhettek a hazafele út alatt amikor én több, mint 1 hónap kórházi lét után úgy néztem a külvilágra mintha valami idegen bolygón lennék. Az emberek nem csak fehér-zöld-rózsaszín köntösben vannak, hordanak cipőt, csizmát... És mennyi szín, ruha mindenkin! És mennyi ember... Konkrétan a 10 perces hazafele út után teljesen nullára redukálódott az agyam:D
Nagyon jó volt az első éjszakánk, a fiúk gyakorlatilag pont úgy viselkedtek, ahogy ahhoz a kórházban összeszoktunk! 3 óránkénti evés, óramű potossággal jelezték, hogy éhesek... Minden haladt a megszokottak szerint, amikor valami történt.
Mikor végre mindenki elaludt és a fáradtságtól mi is kidőltünk, akkor megszólalt a légzésfigyelő.
Hát azt a pár másodpercet amíg ezt lereagáltuk és ki nem derült, hogy amúgy csak lefordult az érzékelőről... azt úgy senkinek sem kívánom. Nekem már átfutott az agyamon, hogy mit tanultam bent, hogy kell újraélesztést csinálni... Mindez maximum 3 másodperc alatt.
Azóta is tapossuk a 3 órás futamokat és próbálunk NEKTEK mindent megadni drága, kicsi fiaink! Bár annyira, de annyira hihetetlen tényleg, hogy itt vagytok már velünk..
És most is itt sírok a meghatódottságtól, hiszen miközben a klaviatúrát nyomkodom hallom, ahogy gügyögtök és azt is, hogy Bencének mennyire fáj a pocakja.
Életünk legnagyobb ajándékai vagytok, a legnagyobb kincsek amit valaha kaptunk!
Hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy minket választottatok a szüleiteknek.
BOOOOOLDOOOGSÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁGGGGG!!!! :)))

Összeomlás

Hol is kezdjem... Lassan 1 hete lesz, hogy elfoglaltuk az új "lakosztályunkat". Egy 2 ágyas szobában vagyunk a sorstársammal, aki szintén 3as ikres, 1 hét különbséggel ugyanott tartunk és az orvosunk is egy. Azaz a kapitányunk.

A körülmények... egy szavam nem lehet rá -ismerve az egészségügyi helyzetet-, szép, felújított és tiszta. Katonás rend és fegyelem van mindenhol, katonák őrzik az álmainkat :) 

Mindezek ellenére is hihetetlenül nehéz. Mielőtt bejöttem volna sose volt gond a vérnyomásommal, nem voltam bevizesedve, tényleg semmi bajom nem volt. Mióta itt vagyok belekerültem egy mókuskerékbe amiből nincs kiszállás. A beszálló kártyám a magas vérnyomás miatt kaptam és innen elindult egy lavina. Gyógyszerek és milliónyi vizsgálat, amik persze nem fogják sose lentebb vinni az értéket, hisz akarva akaratlanul izgulsz. Mert mindenhol más arcok fogadnak, mindenki máshogy áll hozzád, nincs az egész objektumban egy biztos ember akire támaszkodhatnál... Ott az állandó megfelelési kényszerem, bizonyítani akarom az orvosoknak, hogy hagyjanak már békén ezzel a sok baromsággal, nincs nekem semmi bajom. Pl a 24 órás vizelet gyűjtés ( ekkora has nélkül is megterhelő, na de most....?! szétrobbant a fejem az idegtől amikor felvázolták ezt nekem) miatt extra sokat ittam önmagamhoz képest is.. Ennek az lett a vége, hogy estére elefánt lábaim lettek ami sajnos már így is marad... totál összeomlottam a fájdalomtól, a kinézettől, az érzéstől, a tehetetlenségtől, az egyedülléttől, hogy képtelen vagy a zoknid levenni és nem a hasad miatt...hanem azért mert nem tudod a víztől felduzzadt lábadat behajlítani. A szoba klímája olyan durván száraz, hogy mióta itt vagyok levegőt se kapok, az egész arcüregem egybeállva és nem tudsz vele mit kezdeni... Az orrfújás erőltetésétől pedig még az orrvérzés is beindul:(

A mai napnak úgy indultam neki, hogy tudtam mára nincs extra vizsgálat, csak Aprajafalva szíveit fogják csekkolni.. ehhez képest fél óránként volt valami.. aztán délre pedig elszállt a vérnyomásom amit pánik követett. Egyből szuri seggbe, tüdőérlelő. Mert ha így eldurvul a helyzet akkor bármikor bármi lehet és még 3 hét van hivatalosan addig amíg befejeződik a srácok tüdejének fejlődése. Ezzel meggyorsítják. Holnap kapom a 2. részét.. bazi nagy tűvel. 

Hihetetlen nehéz úgy nyugalomba lenni, hogy minden reggel ott áll az ágyad végében minimum 10 szakember és a jövőről döntenek a fejed felett. És próbálsz pozitív maradni, bizonyítani, hogy a leletek és értékek mindenkinél és mindenhol jók, higgyenek már neked, hogy nincs még itt az idő. 

Egyébként hihetetlenül kedves és aranyos mindenki, és teljesen azokat a nézeteket képviselik amik miatt én itt kötöttem ki. Bárhová kellett mennem, mindenhol nagyon kedvesen fogadtak és figyelmesen vizsgáltak, így elmondhatom, hogy nem csak a katonák miatt állunk extra védelem alatt:))

Próbálom elfogadni ezt a helyzetet és nem stresszelni, de továbbra is meggyőződésem, hogy ha még most is otthon lehetnék nyugiban, akkor pont úgy ment volna tovább minden, mint ez előtt.

A fiúk hihetetlenül nagyok és jól érzik magukat bent, így biztos vagyok benne, hogy ha bármi is lesz, az nem miattuk fog bekövetkezni:)

Mindezek mellett csodaszámra járnak hozzánk, hisz ilyen a kórház történetében nem volt még, hogy egyszerre, együtt 3x2 :) azt a rengeteg elismerést amit kapunk, hogy itt tartunk a 33. hét küszöbén és még mindig úgymond semmi baj, mindenki oké, mindez 3 gyerekkel. Megmondtam, hogy nem adom fel.. csak néha kicsit összetörök. De van időm ragasztgatni magam :) Pl az étkezések alatt, mert az itteni koszt csak arra jó, hogy elmondhassák kaptam valamit amit megehetnék a saját evőeszközömmel a saját tányéromból. Gusztustalan, akárhogy akarom szépíteni. Úgyhogy a szekrényem egy kész kaja gyűjtő lett, bárki jön látogatni az kaját hoz :D De pszt, ez titok, nem szabad megtudnia az orvosoknak, hogy a diétás kórházi kaja mellett milka és kinder gyár lapul a szekrényem alján...:)

Utolsó napom szabadlábon - 32. hét

Eljött ez is. Beléptünk a 32. hétbe srácok! Lassan elhagyjuk az Aprajafalva jelzőt, hisz már cseppet sem vagytok apróak. Holnap be kell költöznünk az új helyünkre.

A reggelem a Kapitánnyal történt egyeztetéssel indult (Kapitány=Doktor Úr, mert miután ismét bepróbálkoztam egy "nem lehetne-e, hogy később költözzek be a kórházba..." kezdetű mondattal, akkor leteremtett, hogy a 32. héttől ő a kapitány. Így már csak annyit tudtam mondani, hogy "Parancs, értettem...") két könycseppet elmorzsolva a telefonnal a kezemben. Holnap reggel találkozunk.

Utána gurultam is tovább a védőnőhöz utolsó látogatásra, mérlegelésre, megjelenésre. Nem is tudom már minek nevezzem. Nagyon izgatott, alig várja, hogy megszülessenek a fiúk és jöhessen hozzánk:) beszélgettünk még néhány protokoll dologról, de alapvetően már úgy éreztem magam mint amikor érettségi után bemész a tanáriba és már csak úgy lötyögni vagy ott, semmi kötöttség, mert itt a VÉGE. Nem számít már mennyi a vérnyomásod, nem számít a súly, nem izgulsz az egyéb eredmények miatt, mert tök mindegy mi az, már vége. Holnap reggel kórház.

A nap többi részét anyával töltöttem egy utolsó nagy renoválást tartva. Hozott ebédet, aztán neki is estünk és megnyitottuk a házi fodrász-kozmetika szalont. Utoljára.

Össze is van pakolva, igaz, annyi cuccom van, hogy elképzelni se tudom mi lesz bent... És mennyi minden nincs még berakva amire nem is gondoltam! A gyerekeknek pedig amire szükség van... 1-nél se kevés, de így, hogy minden 3-szorozódik...!

A sírógörcs kerülget ettől a helyzettől és a napról napra közeledő félelmektől annak ellenére is, hogy tudom, hogy ez az ő érdekük és így tud a Kapitány 100%osan biztonságba helyezni.

Annyira furcsa, hogy ez az utolsó kettesben töltött éjszakánk itthon, több nem lesz. Legközelebb már egy gyerekekkel megtöltött lakásba fogunk élni, elkezdődik egy teljesen másik életünk. Felfoghatatlan. Hihetetlen. Atya úristen!!