Kiszámoltam: több, mint 4 hónapja nem írtam ide, olyan rég nem léptem be a felületre, hogy már a jelszavam is elfelejtette az internet:) Nekiállhatnék megmagyarázni, hogy ez miért is van, de inkább belekezdek valami másba, hiszen 4! hónapnyi elmaradásom van.
Úgy csapongnak a gondolataim az elmúlt időszakkal kapcsolatban mint a flipper golyó amikor egy óriásit "ütsz" bele és nekimegy a "bepörgető" résznek és csak dzs-dzs-dzs-dzs-dzs... (ezt értette valaki rajtam kívül vagy már nagyon baba nyelven volt?:D)
Szóval..... hát tényleg nem tudom hol kezdjem.
Szülők lettünk, beavatottan, háromszorosan. Volt már minden: nevetés, örömkönnyek, sírás, pánik, orvos, kórház, "nééézdd-néééézzd mit csinál", "jessszuuss mindjárt leesik!", "úristen, akkora a foga, hogy leharapta az ujjam" , "gyere már ki onnan", "ne rágd már a kábelt", "adjon valaki egy doboz nyugtatót", "szabadságraakarokmenni", "fogd már fel, hogy a virágföld nem neked való", "nem, nem eszik még egyik gyerekem sem pacalpörköltet nokedlivel", "találtam egy új pelenka nagykert JUHÉÉ", "minek csörög a telefon etetés időben???", "megint kinőttek 20 db ruhát"....és: első éjszaka külön.
Talán életemben először láttam lázmérőn 40 fokos lázat, gyermekorvosi ügyeletet, vizeletgyűjtő zacskót, amikor is Patrik úgy döntött, hogy ezzel a tünettel kettesben szeretne a szüleivel tölteni egy kis időt a kórházban. Ezt felismerve 1 hónappal ezelőtt Bence ájult el egy visszabukás közben, vele már egyedül töltöttem egy cseppet sem romantikus éjszakát a kórház jéghideg, rémisztő falai között miután a férjem reflexből lereagálta, hogy mit is kell csinálni egy fulladt-elájult gyerekkel. Szerintem a következő Lórika lesz, de ő nem ilyen jellegű tünetekkel, hanem szimplán azért, mert úgy közlekedik már itthon mint egy tank. Egy elpusztíthatatlan buldózer, akinek nem számít se a testvére, se egy fal, semmi. Ha ő eldöntette, hogy keresztül megy valahol, valamin akkor az úgy is lesz. Tegnap lábra állt magától. Húzza fel magát mindenhova, mindenhol, mindenkin. Teljesen belakta a lakást, imádja a virágföldet, a kábeleket és mindent amit ha meglátok, akkor: "Lórika, nem szabad!... Mondom nem.. Légyszives ne csináld.. LÓÓRRIKKA... KOMASÁG LÓRÁNT!!!" és ő csak mosolyog egyet és extra gyorsasággal tipor oda, ahova nem kellene...:) Két alsó fogával már simán leharapja a kezed is, szóval veszély van...!:))
Bence kedvenc időtöltése a hason nézelődés, fej támasztással és a bandázás:) Nála még nincs kúszás, nincs (látható) fog, de egyértelműen "MMMMMMAM"-nak hív két napja és tisztán kivehetőek a MAMMMMMA, BABBBBBA, HÖBÖM, HŐŐŐMM szavai:))
Patrik a full szöszi hajával, tökéletes kék szemeivel néha elgondolkodtat, hogy kinek a génjeit örökölhette..?!:D Neki is kibújt az első fogacskája alul és már érezhető, hogy a napokban át fogja törni az ínyét a mellette lévő is. Az ő szava járása: ÁDDÁÁÁ, DAADDÁÁÁŐŐ, HŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, BÖ :) És komplett babanyelvi halandzsa mondatok, amit mind a 3-an tolnak, látszólag értik, mi pedig csak nézzük döbbenten a jelenséget:)
Az biztos, hogy imádják egymást (gyepálni ((is)), és szerintem életünk legjobb döntése volt, hogy nem külön ágyban alszanak el minden este. Valóban van, hogy felsírnak éjszaka mert egymás hegyén-hátán vannak, de ez annyira elenyésző mértékű és annyira pont belefér az anyai szerepkörömbe, hogy rendet rakjak közöttük, hogy nagyon. Mindent megér látni, ahogy egymás kezét fogják, ahogy úgy alszanak el, hogy valamijük össze kell, hogy érjen a másikkal. Reggel "simogatva" kelnek fel vagy éppen a másik szemében/orrában/szájában/fülében turkálva. De ez így tökéletes.
Egyébként engem nagyon megterhel ez a rengeteg döntés, ezek a "most a francot csináljak" szituációk. Engedjem, ne engedjem, menjünk, ne menjünk, csináljuk, ne csináljuk, miiiiii legyeeeenn?!?! Aztán meg jön a döntés következménye. Csak egy átlagos példa. Mióta beköszöntött a hideg én ismét kikészültem attól, hogy mi a francot adjak rájuk. Ha lemegyünk a kocsiig elég ez. Ha beülünk a kocsiba sok ez. Ha kevesebb, akkor megfázik. Ha több, akkor beleizzad. Közben kisüt a nap, leszakad az ég, átmegyünk 4 tornádón majd landolunk 40 fokban valahol, de PONT NINCS NÁLAM NAPOZÓ. És ekkor, minden előzményt nem ismerve jönnek az emberek: JESSZUUUSS, ENNYI RUHÁT ADTÁL RÁJUK?, majd fél perc múlva a másik: ÚÚÚRISTEN, CSAK ENNYI RUHA VAN RAJTUK??. Szóval nem elég, hogy totál készen vagyok attól, hogy az egész életem állandó döntésből és felelősségvállalásból áll, még jön a külvilág is, ami végképp elbizonytalanít.
Jaj, ha már elbizonytalanítás. Hozzátáplálás. Nem tartom magam para-anyának, és már tiltottam a közösségi oldalakról az összes "unatkozó-egy gyereket nevelő- én nevelem a legtökéletesebben a gyerekem" csoportot, anyukát, de azért NA! Ha valaki olyan olvassa most ezt, aki még nem találkozott a hozzátáplálás megkezdésének gyönyöreivel, akkor innen üzenem, hogy nagyon kösse fel a gatyáját, mert bizony ehhez nem elég egy szimpla anyukának lenni 2017-ben, hanem itt kérem kemény statisztikai kimutatásokat, diagramokat kell tudni elemezni, mindenféle számításokat végezni, mert ez nem csak játék és mese! Ha nem tudod, hogy mi az a 7 gabonás pép vagy tojást tartalmazó kiflivéget szeretnél adni a gyerekednek, netán nem a WHO táblázat szerint etetsz, akkor meglincselnek, kicsinálnak és a végén darabokban eltemetnek... és a fejfára rá írják: "itt nyugszik egy szar anya". Ez viccesnek hangzik de amúgy vérre menő téma! Olyasmi lehet mint politizálni politikusok között... na, így jobban érzitek?:)) Hihetetlen. Bár nekem határozott véleményem van egyébként sok oldalról nézve a témát, de még mindig vagyok olyan hülye, hogy elbizonytalanodok és elkezdek nyomozni. Ilyenkor újabb csoportok kerülnek tiltásra-kölcsönösen:D:D
Járt nálunk a kerület Polgármestere:) Bizony, nagyon büszke volt ránk és hihetetlen kellemes délutánt töltöttünk vele, a feleségével és az alpolgármester úrral, illetve egy csoport újságíróval, fotóssal, riporterrel:)) A fiúk lettek a Kőbányai Babakelengye csomag reklám arcai:)) A teljes videó anyag itt megtekinthető, az újságcikket még várjuk:D :
https://youtu.be/V6ehNw8_jQg
Sokan kérdezik meg akikkel beszélek vagy találkozok, hogy hogy bírom? Köszönöm szépen a kérdést, hihetetlenül jól vagyok/unk, imádok anya lenni minden nehézség, fáradtság ellenére, utólag belátva amúgy Zombi is imádok lenni, csak pont akkor nem amikor az vagyok.:D Pár hete teljesen egyedül vagyok a fiúkkal napközben, mert Nagymaminak sikerült elhelyezkednie és a családdal megvitatva a dolgot úgy döntöttünk (vagy inkább döntöttem?! :D), hogy megpróbálom egyedül. Rengeteg segítség felajánlást kaptam már: idegen nagymamák, akik szívből szeretnének segíteni és nekik az a fizetség, hogy a babákkal lehetnek, vagy a Polgármester úr felajánlása... De van akkora EGOm, hogy cseszem elfogadni bárki segítségét :D Egyébként most vessetek meg, de sokszor érzem azt, hogy a segítség, az nem feltétlen segítség és ezzel a helyzettel sokszor nem is tudok mit kezdeni. Ezek a helyzetek olyankor vannak, amikor valaki örömmel veti bele magát egy etetésbe, de mondjuk pont az a gyerek, pont akkor, pont ott nem akar enni. És ilyenkor mindenki pánikszerűen lerohan, hogy most mit csináljon és várják tőlem, hogy találjam fel a spanyol viaszt, de ez sokkal jobban megterhel, mint az, amikor egyedül, 4-esben itthon, átlátva a napjukat, a fizikai erőnléti helyzetüket beosztom, hogy kit-milyen sorrendben fogok etetni, hogyan lesz a procedúra, stb. És működik, minden alapja a rend, a rendszer, a fegyelem, a pontosság. Mióta egyedül maradtam sokkal nagyobb rendszer lett az életünkben, mint akkor volt, amikor Anyukám segített napközben. Nyilván, akkor is meg volt a menetrend, de mégis voltak benne olyan kis "csúszások" amit az a helyzet tett lehetővé, hogy pontosan 2 kézzel többen voltunk. Ezt én már egyedül nem tudom kivitelezni, így nagyjából akkora szigor van, mint egy katonaságban - már ami a napirendet illeti:) Ellenkező esetben szétcsúszna minden, mindenki, az egész életünk. Az pedig hosszú távon senkinek nem lenne jó, de elsősorban a fiúknak sem. Sose gondoltam volna, hogy ez így lesz, hiszen (szerintem) én sem így nőttem fel, de ez már az a létszám ahol csak minimálisan beszélhetünk igény szerinti nevelésről.
Visszatérve a helyzetemre, a kedvenc témám a fogyókúra... nagyjából ha jellemeznem kellene a témához való viszonyom, akkor ez a mondat lenne: "holnaptól most már tééényleg, csak még van 1 üveg nutella a szekrényben, amellett nem lehet elkezdeni...".. aztán amikor elfogy, akkor bekerül még egy, aztán benne vagy egy végeláthatatlan mókuskerékbe, aminek a tetejére oda van írva: VAGY GYEREKET NEVELSZ VAGY FOGYÓKÚRÁZOL! Ebben az életkorban nekem nem megy. Annyi türelmet és fegyelmet igényelnek a fiúk, hogy egyszerűen nincs erőm, idegrendszerem a koplaláshoz. Vagy nevezzük aminek akarjuk, nyilván képletesen írtam a koplalást. Nincs időm, erőm főzni, nincs kapacitásom kitalálni, hogy mit is kellene enni, a ch-kalória számolgatásokról meg ne is beszéljünk. És igen, sajnos boldogsághormon tölt el, amikor egy igazi jó kis fehér lisztes friss pékáru bekerül a konyhába miután éppen 3 torkaszakadtából üvöltő gyereket próbáltam elaltatni, megnyugtatni és az utolsó idegszálamat is szétrágták. Akkor jön a péksüti, a pánikszerű nutella zabálás és kapaszkodás mindenbe ami igazi BŰN. Ez van, csődöt mondtam ami miatt amúgy minden este brutál lelkiismeret furdalás gyötör, hiszen elcsesztem a szülés utáni (elég korrekt) állapotomat, közben pedig megfogadom, hogy HOLNAPTÓL TÉNYLEG KEZDEM. Majd ez nagyjából az ebédig tart, amikor is kezd lineárisan csökkenni az erőm, a türelmem és az idegrendszerem is feladta a szolgálatot. Nyilván ez nem csak az anyai oldalam miatt, hanem annyi minden történik velünk mostanában az élet minden területén, hogy kész, nyert a cukor és a fehér liszt meg a ZABÁLJ névre hallgató belső démonok. DE! Egyszer eljön az én időm.... egyszer erőre fogok kapni és akkor bekaphatjátok a fehércukrot drága ZABÁLJdémonok!:)
Hopp, éppen Lóri dobott egy dupla rittbergert, de szerencsére Patrik hátán landolt, aki éppen Bence derekán van keresztbe.... így megúsztuk a koppanást, de mire most ezt leírtam Lórika már vissza is kapaszkodott és térden állásban vizsgálja a pihenőszék belsejét. Most pedig mire ezt is leírtam már 2 lábra húzta magát... Szóval ennyit a blogírás alatti életről nálunk:))
És még mindig: A világ legjobb és legcsodálatosabb dolga trikres anyukának lenni!!!!!!!!!!!!!! Főleg VELÜK, ezzel a három tökéletesen fejlődő, makk egészséges fiúval! <3 <3 <3
