Az elmúlt 2 hetet rengeteg segítség közepette töltöttem, hiszen az első nap amikor a szerelmem visszament dolgozni és egyedül maradtam, konkrétan beletört a bicskám a "majd én egyedül ellátom a gyerekeim" elvembe. Mióta egyre jobban tudatuknál vannak a fiúk és egyre nagyobbak az igények, sőt kifejezetten szükség van arra, hogy egy nap több órán át már ne az ágyban legyenek, (mert szeretnek nézelődni, kalimpálni, felfedezni a világot, fényeket) azóta nagyon nehéz betartani a 3 óránkénti etetést, alvást, mert mindenki máshogy működik. Viszont amikor sikerül akkor egyszerre üvöltenek a kajáért, egyszerre kakálják teli a pelust és egyszerre fordulnak le a légzésfigyelőről, hogy az is sípoljon eme csodás hangzavar mellé. Nekem pedig a szívem szakad meg, hogy nem tudok osztódni és nincs még 4 kezem a meglévő kettő mellé, milyen anya vagyok már?!

Így történt, hogy kértem Nagymami és Tassimama segítségét, hogy amikor tudnak jöjjenek, mert elvéreztem. Óriási segítség, hogy vannak, és az elmúlt két hetet próbáltuk úgy logisztikázni, hogy nagyon ritka volt az az idő amikor egyedül maradtam a fiúkkal.

Aztán eljött a tegnap délután 16:00. Nagymami hazament, szerelmem úgyis hamarosan jön, a fiúk csendesen alszanak. Gondoltam én is lefekszek kicsit pihenni... GONDOLTAM ÉN, de hát tudhatnám már, hogy az én gondolataimmal már nem én rendelkezek! Vihar előtti csend honolt. Ahogy megtaláltam az ágyban a legkényelmesebb pózt és már-már éppen a 100. bárány számlálásánál tartottam, felsírt Lóri. Majd Patrik. Most éppen egyszerre jött rájuk a fent említett "vegyél ki az ágyunkból mert nézelődni akarunk és egyébként is fáj a hasunk" feeling. Közben hazaért a szerelmem is szerencsére, így nem is estem kétségbe, kikaptuk őket az ágyból és próbáltunk úrrá lenni a helyzeten. Nagyjából sikerült is, alvás felejtős, jött a kaja idő.

Kaja után pedig muszáj volt elmennie vásárolni valakinek, hiszen erősen fogytán a babavíz és ennyi éhes száj mellett bizony ez most fontosabb kelléke a háztartásnak mint bármi a Földön. Egyedül maradtam.

Ahogy kitette a lábát édesapukájuk az ajtón elkezdődött a rémálom.

Először Lóri kezdett üvölteni, aki felkeltette Bencét és Bence Patrikot. Gondoltam kihozom őket a pihenőszékükbe, hátha a rezgés, a babazene ami szól vagy vészhelyzetre a TV fénye, szóval valami csak hatni fog. Mivel most ettünk, ezért nyilván a teli gyomor mozgatása nagyon kockázatos, de nincs más választásom ha szeretném őket megnyugtatni. Így hát háromból kettő gyomra már a pihenőszékben jelezte nemtetszését. Gyorsan rohanás vissza a kis kendőikért, közbe takarni őket mert lerúgják, de tovább üvöltenek. Próbálom nem felvenni egyiket se, de kész, vége, az idegrendszerem kezdi felmondani a szolgálatot. Muszáj felvennem, így gyakorlatilag a kényszer hatására hirtelen megtanultam egyszerre három gyereket karba venni. A további mozgatás hatására ismét telibe hánytak, lassan csavarni lehet a pólómból a visszabukott tápszer és könnycseppek keverékét. Először Bencét vettem fel, majd Patrikot és végül Lórit középre. Leültem az ágyra énekeltem, dúdoltam, nem működött. Felálltam, ugráltam, mászkáltam, szívem szerint már kiugrottam volna az emeletről tehetetlenségemben.

Fáj a kaki, nagyon fáj. Úgy gondolom, hogy a kapott anyatejjel voltak gondok ami mind a hármójukat kivonta a forgalomból, így le is mondtam az egészet a továbbiakban. Hálás vagyok amiért eddig tudtak nekünk biztosítani és mindenkinek minden étkezésre jutott néhány milliliternyi, de az utolsó adag nagyon nem volt rendben.

A gyerekek tovább üvöltenek és nálam is elszakad a húr, már nem csak a visszahányt tápszertől és az ő könnyeiktől úszott a felsőm, de én is sírtam, hogy mennyire nem tudok rajtuk segíteni. Ültünk a kanapén, kezemben a 3 gyerekkel és mind a négyen egyszerre sírtunk: ők a fizikai fájdalomtól, én a lelkitől.

Kipróbáltam újra az ágyat, hátha most jobb lesz, már túl voltunk a szopipárnán, a pihenőszékeken, gyakorlatilag éppen csak fejen nem álltam, de tovább folytatódott az üvöltés és mivel egymás hegyén-hátán voltak, így már attól is dührohamot kaptak, így kénytelen voltam letenni mindenkit valahova. Túlélésre játszok, mikor jön már haza az uram??? Hátha ő tud valamit csinálni...

Mindenki üvölt tovább, dobhártyámnak már nyoma sincs, hallom a bejárati ajtón túl valaki jön, HURRÁ VÉGRE MEGJÖTT A FELMENTÉS. Csak nem hozzám... a szomszéd jött haza.

Közbe egyesével pakolgatom őket jobbról balra-balról jobbra és élvezem azt az 5-10 másodperces intervallumot amikor véletlen csendben marad mindenki. Derekam már majd leszakad, de kit érdekel ez ilyenkor.

Kemény percek repülnek, amikor rájövök, hogy amúgy a konyhában a folyóvíz csobog már egy ideje, mert éppen a cumisüvegek tisztítását végeztem amikor annyira felsírt az első gyerek az elején, hogy eldobva mindent rohantam... de vissza már nem tértem.

Éppen a 20. kört futottam a pihenőszékek-szoptatóspárna-sima párna-kezemben töltött etapokban a még mindig torkaszakadtából üvöltő gyerekeimmel, amikor végre hazaért a megmentőm. Vagyis azt hittem megment mindenkit, de neki sem sikerült. Aztán az ő idegrendszere is felmondta a szolgálatot. De legalább van 1 raklapnyi babavizünk.

Addig-addig tartott ez az egész, hogy újabb etetés következett, végre. Nála 1 gyerek, nálam kettő és már senkit nem érdekel az sem, ha a nyakukba mellé folyik a kaja, hátha ettől megnyugszik kicsit a gyomruk és utána egy jó kis tornáztatás után megindul a várva várt kaki. Mindenkinél. Haha, álmodj királylány.

21:00 és sikerült kettőt elaltatni. Megnyugodtak, már csak egy van fent. Nagyon fájhat neki, bárcsak én érezném amit ő érez. Nekem fájhatna 90000-szorosan is, de miért neki fáj?!?!?!?!

22:00 ÖRÖMTÁNC, BOLDOGSÁG, ÖKÖLPACSI, MEGCSINÁLTUK!!!!!!!!!!!!! Kijött, végre, megvan a KAKI!!!

Majd csend és kakiszag lepte el a lakást, mi pedig lehányva, lestrapálva, izgalomtól leizzadva kidőltünk arra a maradék 1 órára ami a következő etetésig még hátra volt.

EZ A KEMÉNY, NEM A SZÜLÉS.