Anya lettem!
A világ legboldogabb anyukája, 3 csodaszép és egészséges, macsó pasié. Annak a 3 fiúnak, aki a kórházban dolgozó összes ápolónő, nővér, doktornő fejét elcsavarták már:)
Na de ne rohanjünk ennyire előre, mert annyi minden történt az elmúlt egy hónapban, hogy azt se tudom hol kezdjem.
Talán ott, hogy miért is jöttetek hamarabb. Bevallom, hihetetlenül megviselt a kórházi lét és biztos vagyok benne, hogy ezért történt minden így. 33. hétben jártunk, csodaszép kedd reggelen amikor már a rengeteg gyógyszer ellenére is teljesen elszállt a vérnyomásom és úgy bevizesedett egyik pillanatról a másikra az egész testem, hogy egy krumpliszsák lettem eltorzult fejjel, aki egy tányért nem bírt megemelni. Elhagyott minden erőm, inkább nem ettem, nem ittam csak ne kelljen megemelni a fejem, a testem. Küzdöttem, hogy ne lássa rajtam senki, de hát esélytelen volt :D Jött is Kapitány azonnal, hogy pénteken szülünk. Kicsit összetörtem, mert én nem akarok még a 33. héten szülni.. De elfogadtam és beláttam, hogy ennek valóban itt a vége. Aztán megjöttek a labor eredmények és Kapitány visszarohant, hogy változás van, nem várunk péntekig, holnap szülés délelőtt. Sokkolt. Bár azt gondolja mindenki, hogy van ideje minden kismamának felkészülni lelkileg, de ez hülyeség, totál para lett úrrá rajtam is.
Este még meglátogatott a család, bár annyira nem voltam képben, hogy azt se tudom mit beszéltünk:D
És elérkezett a hajnal.. Meglepően nyugodt voltam, az éjszakát is végig aludtam és úgy voltam vele, hogy "jöjjön aminek jönnie kell". És jött is az első nővér, hogy előkészít.. Nagyon aranyos volt így hajnali 5-kor, olyan baromság kérdésekkel fárasztottam, hogy jókat kacagtunk:)) Bár nem nagyon tudtam mi történik, hisz pörögtek az események. Kicsit később csak jöttek sorba és sorba az orvosok bemutatkozni, a nővérek meglátogatni, átbeszélni még apróságokat úgy, hogy én már azt se tudtam hol vagyok, melyik bolygón az izgalomtól. Nem is érdekelt már ki milyen orvos és miket kérdez, csak teljen már az idő!!!
Elérkezett a 10 óra. Jött értem a szülésznő, Andi. Egy hihetetlenül jó fej csajszi aki kézzel-lábbal ragaszkodott hozzánk, még a főnökével is összeveszett, hogy ő lesz mellettünk és kész:D És nekem pont rá volt szükségem meg a férjemre, bár az ő arcára is minden kiült :D Néha azon szórakoztattam magam, hogy nem csak én nem tudok az izgalomtól értelmes és logikus kérdést feltenni, de ő sem:D
Szóval még mindig haladtunk a protokoll szerint, már belém folyt vagy 4 infuzió, itt lóg ki valami, ott lóg ki valami, a hasamban is érzik a fiúk, hogy valami történni fog:)
És 11-et ütött az óra, jöttek értem, irány a műtő!
Jesszus mennyien vannak! Legalább 15 férfi vett körül, bár nekem csak az volt a lényeg, hogy láthassam a Kapitányt, hogy nyugodt és szóljon hozzám, dobjon rám egy poént, hogy érezzem, minden a legnagyobb rendben. És így is lett, megnyugodtam:) Jöhet az érzéstelenítő a gerincbe.. Persze a doki se hagyhatta szó nélkül, hogy nekem miért pont oda kellett tetováltatni ahova neki szúrnia kell..:) Aztán kész, elzsibbadtam,lefektettek, eltakarták a fejem előtti részt és kezdődött. Kerestem a szerelmem is, de ahogy oldalra fordítottam a fejem és megláttam az üvegfal mögött felgyülemlett tömeget, inkább többet nem néztem oda:) Hihetetlen készültség volt, megszámlálhatatlan orvos, előre készített inkubatorok, nagy csoda fog történni:)
És nem sokkal később 33 hét 4 naposan megszületett Aprajafalva: Bence 1600 grammal, majd Patrik 1490 grammal és végül Lóri 1450 grammal. Isten hozott drága kicsi FIAIM! <3 <3 <3(Megjegyzés: A születési sorrend, az orvosok által feljegyzett A-B-C nem egyezik a korábban nőgyógyászatilag beazonosítható A-B-C babával, így ezért kisebb káosz volt, hogy kit honnan vettek ki és melyik nevet kapja:) Ezért nem stimmel a valóság az anyakönyvi hivatalos sorrenddel:) ).
Anya lettem!
Meghallottam először a kis erőtlen sírásukat és ott bőgtem én is. Valami megváltozott, vége egy korszaknak, kezdődik egy új: Anya lettem!
A fiúkat egyből vitték inkubátorba a PICre, engem pedig megpróbáltak összerakni. Kitoltak megfigyelőbe de ott már nem sok emlékem van a dolgokról annyi gyógyszert, fájdalomcsillapítót, infúziót toltak belém. Annyira emlékszem, hogy egyszer a szerelmem ült mellettem és beszélt hozzám, de semmit se fogtam belőle, és igazából el is aludtam, másodszor pedig a Kapitány ült le mellém, hogy meséljen a műtétről, de abba is bele aludtam:D megsimogatta az orrom és mondta, hogy akkor talán inkább majd később beszélünk :D és ennyi volt.
A műtét után 8 óra elteltével ki kellett mászni az ágyból. Igazából nekem még ezzel sem volt bajom, annyira el voltam kábítva, hogy fel se fogtam mit csinálok, simán "kipattantam", de megindulni nem sikerült. Köszönhetően a nővérek óriási türelmének és rengeteg segítségének hajnalban csak összejött, elindultam.. És innentől senki es semmi nem állított meg a gyógyulásban, Kapitány másnap mondta, hogy "elpusztíthatatlan" vagyok :D Muszáj is volt, nincs idő sebeket nyalogatni amikor a gyerekeimmel még nem is találkoztam.
Aztán eljött a pillanat, átgurultam a PICre a fiaimhoz és életemben először megérinthettem az inkubátorba mindenkinek a csöpp kis apró, forró testét. Először Bencével ismerkedtünk össze, utána Patrikkal es végül Lórival. Leírni sem lehet amit éreztem és érzek most is akárhányszor hozzájuk érek.Kezdetét vette a 0-24 anyai szolgálat amiből az első 3 napot végig bőgtem az érzelmi hullámok, a fáradtság, a kimerültség, az öröm, a fájdalom, a mindenféle hatások miatt, de amikor velük lehettem az mindent kárpótolt. A kenguruzás, a nővérek türelme nagyon sokat segített nekem is. És néhány nap alatt ki is kerültünk az inkubátorból, igazi kiságyban éltük egy légzésfigyelővel a mindennapokat pont úgy mint a nagyok:))
Felépülni itt nincs idő, hiszen eleinte 2, majd később 3 óránkénti szigorú napirendünk van. 45 perc jut a pelenkázásra és etetésre, majd 45 a fejésre és a maradék néhány perc arra, hogy aludjak. És ez ismétlődik 24 órán át nagyon szigorúan tartva az időket éjjel és nappal is.
A legviccesebb az volt, amikor másik két szobatársammal együtt beállítottuk hajnal 3ra mindenki telefonját csipogni, majd 5-kor felriadok, hogy elaludtunk!!!! De mi volt a telefonokkal?? Miért nem csipogtak?? Egyszerre mind a 3?? Rohanok a nővérekhez a szokásos hajnali kötelező vérnyomásmérésre és kérdezi a nővér mi volt nálunk (a folyosó végén...) hajnal 3 körül mert óriási zenebonát hallottak..... Szóval ennyire voltunk kimerülve, hogy a kórház felkelt a fejünk mellett csipogó ébresztőre, mi pedig békésen szundítottunk mellette :D
A fiúk napról napra egyre erősebbek és nagyobbak lettek és még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt velünk. Azt hittem, hogy majd ha a kezemben tartom őket akkor elhiszem, de nem, ezt még mindig nem lehet. Annyira édes és cuki mindenki, olyan kis aprók és törékenyek. Kiderült az is most már egyértelműen, hogy Bence és Patrik egypetejűek :)) Ciki vagy sem, de van, hogy én is összekeverem őket a mai napig :D Szerelmem a múltkor megfeledkezett arról kit is tart a kezében és mivel nálam volt Bence, nála Patrik, csak ő ezt nem figyelte, így simán letette Patrikot Bence ágyába, szépen betakargatta, bekapcsolt a légzésfigyelőt... még szerencse, hogy, képben voltam ugyanis egyébként semmi féle megkülönböztetést nem használnak :))
Mivel koraszülött baba mindenki ezért a PIC osztály nem véletlenül hallgatva a "családbarát" névre nagyon sok mindennel támogatja a családdá válásunkat és a gyerekek gyors felépülését. Pl. akkor jövünk és megyünk a babákhoz amikor akarunk (persze csak anya és apa) vagy el kell látni őket. Minden pénteken egy nagyon kedves lány jön és gitárral a kezében leül a családokhoz gyerekdalokat énekelni miközben a gyerekek a mellkason vannak és nyilván ennek is hihetetlenül nagy gyógyító ereje van.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy micimackót énekelve én egyszer sírni fogok a "minél inkább havazik annál inkább hull a hó" mondaton akkor lehet hülyének nézem, de itt ez is megtörtént :D:D Mert valami annyira megható ahogy nézed a fiad akin látszik mennyire élvezi ezt és közben tudod, hogy neki erre mennyire szüksége van most.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy micimackót énekelve én egyszer sírni fogok a "minél inkább havazik annál inkább hull a hó" mondaton akkor lehet hülyének nézem, de itt ez is megtörtént :D:D Mert valami annyira megható ahogy nézed a fiad akin látszik mennyire élvezi ezt és közben tudod, hogy neki erre mennyire szüksége van most.Aztán volt vödrös fürdetésben is részünk ami az anyaméhben lévő körülményekre emlékezteti őket és ezáltal úgy viselkednek mint a hasamban tették. Hihetetlen volt! Látni azt a két szememmel amit hónapokon át csak éreztem. Hogy Bence bent a főnök és bárkit helyre tesz :) Hogy Lóri legalul milyen kiképzést kapott a két felette lévő tesójától:) hát ezek után, hogy láttam mekkora harc ment, így már csak azon lepődök meg, hogy hogy maradt ép szervem körülöttük?!:D
Na és már akkora nőcsábász mindenki... Sorra tekerték el a nők fejét válogatás nélkül :D Lóri a mosolyával hódít amit képes 10 perc alatt 10-szer elővenni:) Bence a pózolásaival és a kalimpáló kezével, Patrik pedig egyszerűen a csodaszép szemeivel:))
Rengeteget köszönhetünk a koraszülött osztály dolgozóinak, illetve én pedig a terhes patológián dolgozóknak, hiszen nem csak a fiaim voltak jó kezekben, de engem is sikerült újraépíteniük:))
2017. február 10-én elérkezett a nagy nap: 3,5 hét PIC osztály vendéglátását élvezve úgy döntöttek a szakemberek, hogy elég erősek vagyunk már ahhoz, hogy elkezdjük nagycsaládos életünket:) Hazaérkeztünk!
El se tudom képzelni, hogy ők mit érezhettek a hazafele út alatt amikor én több, mint 1 hónap kórházi lét után úgy néztem a külvilágra mintha valami idegen bolygón lennék. Az emberek nem csak fehér-zöld-rózsaszín köntösben vannak, hordanak cipőt, csizmát... És mennyi szín, ruha mindenkin! És mennyi ember... Konkrétan a 10 perces hazafele út után teljesen nullára redukálódott az agyam:D
Nagyon jó volt az első éjszakánk, a fiúk gyakorlatilag pont úgy viselkedtek, ahogy ahhoz a kórházban összeszoktunk! 3 óránkénti evés, óramű potossággal jelezték, hogy éhesek... Minden haladt a megszokottak szerint, amikor valami történt.
Mikor végre mindenki elaludt és a fáradtságtól mi is kidőltünk, akkor megszólalt a légzésfigyelő.
Hát azt a pár másodpercet amíg ezt lereagáltuk és ki nem derült, hogy amúgy csak lefordult az érzékelőről... azt úgy senkinek sem kívánom. Nekem már átfutott az agyamon, hogy mit tanultam bent, hogy kell újraélesztést csinálni... Mindez maximum 3 másodperc alatt.
Azóta is tapossuk a 3 órás futamokat és próbálunk NEKTEK mindent megadni drága, kicsi fiaink! Bár annyira, de annyira hihetetlen tényleg, hogy itt vagytok már velünk..
És most is itt sírok a meghatódottságtól, hiszen miközben a klaviatúrát nyomkodom hallom, ahogy gügyögtök és azt is, hogy Bencének mennyire fáj a pocakja.
Életünk legnagyobb ajándékai vagytok, a legnagyobb kincsek amit valaha kaptunk!
Hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy minket választottatok a szüleiteknek.
BOOOOOLDOOOGSÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁGGGGG!!!! :)))
